Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Mikó Krisztina: A nemzedéki kérdés vitája (Kettős portré Babitsról és Halász Gáborról)

elviselésére, nem az alkalmazkodásra, hanem az ellenállásra, nem az illendőségre és a külső erkölcsösségre, hanem a belső felelősségérzésre." (Kiemelés tőlem — M. K.)

23 Halász Gábor tehát Babitsban, az esszéíróban is felismerte a „világítótorony" elkötelezettségét valló és vállaló írót. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy ő a műfajt minden teoretikus igénye ellenére is líra-alapúnak, azaz szépirodalmi ihletettségűnek tekintette, művei, s az azok által közvetített alkotások tudatos szerkesztési elvévé avatva az esszét önálló műfajjá válása óta jellemző kettősséget.

S ebben az összefüggésben már nem meglepő a Babits-tanulmányok újra elemzésekor felismert hangsúly-eltolódások következményeként születő esszé„ideálok" helycseréje sem. Mert az esszé és az „évek futásának" kapcsolata az időben visszafelé is érvényesítheti a felgyülemlett tapasztalatokból következő szemléletváltást, a megértést. E felől közelítve Babits Halász Gábor által újra idézett tanulmányaihoz, itt már nem a Babits által „félre értelmezett" Benda, hanem az antiintellektualizmus veszedelmes világnézetté válására figyelmeztető kettős portré jelenti a példaadást. A szellem emberének a „tömegek lázadása" ellenében kivívható értékőrző pozíciója, de nem a korábban már vállalt figyelmeztető csatlakozás megtagadásával, hanem továbbra is hirdetve azt. Ennek alapján elemezve Babits múlthoz kapcsolódásának legfontosabb fejezetét a minden irodalmak közös szellemi kincsének tekintett Danték és Ágostonok középkorát, átértelmeződik, s a poéta doctus s a homo morális kettős portréjának tükörképévé válik a nagy egyéniségek korszakszintézisét a relativista kor ellenében megvalósító Babits-irodalomtörténet. Még akkor is, ha múlt-vállalásának az esszéírókéhoz viszonyítottan más tradíciói vannak. Jelképesnek tűnhet, hogy Babits életében utoljára a „nemzedékformáló erejű" esszéíró Halász Gábor mesterének esszéiró-portréját készítette el, s kettejük azonos műfaját mindenre kiterjedő kritikai módszerével vizsgálva is a legszebb Babits-portrék egyikét alkotta meg. Következő értékelését Babitsról, A regényíróról (1941) már a „más távlatot adó halál" utáni döbbenet tette kiemelkedően fontossá témaválasztásában és értékrendjében egyaránt. A Babits-emlékkönyvben először publikált írás a „magát emésztő" mester regények közvetítésével megfestett portréját rajzolta meg, melyet most már valóban áthatott a beteljesedett babitsi jövendölés: a tartozás erős érzése. A mesterének kézszorítását őrző Halász Gábor eddig rejtett líraiságáról itt és most lehullott az álarc: tanulmányát nemcsak az alkalom tette legszemélyesebb, kettős számvetéssé növő írásává.'

2

'

1 Mert mire Halász Gábor a regényíró Babitsot értékelte, már túljutott élete nagy, az avantgarde-tól a realizmusig vezető fordulatán. Időben pedig nem sok választotta el attól, hogy felismerje: a nemzedéke hitét, reménységeit, kísérleteit és ötleteit bemutató „lelki kalandregény", azaz fiatalsága halott. Hogy múlttá lett az avantgárdé értékmentés lehetőségeit és a regénybeli történésekkel szembeni írói fölényt sugárzó hite. Hogy a regény valóságkontúrukat feloldó időkezelését, a csoda, a mítoszok és a játék áttételesen is valóságfeledtető hitét „ordas eszmék" rombolták össze. A lelki kalandregények értelmezésétől tehát el kellett jutnia a realizmus titkának kutatásáig,

25 s a nyugat-európai példák a magyar tézisregény felfedezését sürgették. Ez pedig Babits Halálfiai (1927) című 23 Halász Gábor: Babits, az esszéíró. (1938) In: Válogatott írásai. 408. 1. 2

'' Halász Gábor: A regényíró. (1941) In: Válogatott írásai. 564—572. 1. 25 Vö. Halász Gábor: A realizmus titka (Steinbeckről) (1940) és Balzac példája (1941) című tanulmányait.