Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Kabdebó Lóránt: A költő és egy szerkesztő (Babits és Balogh József kapcsolata)

valója van: amikor megköszöni március 27-i levelében a már sajtó alatt levő NRFí-cikket, máris a Babits-életmű angliai ismertetésére tesz javaslatot. A költő ezután is, nagy nemzetközi visszhanggal is szerepelt a továbbiakban Balogh lapjában, de kapcsolatuk történetében ez az a forduló, amikorra Babits kiépíti saját válasz-rendszerét az egyre komoruló kor kihívására. Utólag megállapíthatjuk, a Balogh számára készített, különböző műfajú írások elősegíthették ennek a válasz-rendszernek a kiteljesedését. Eddig csak a szerkesztő szívós közeledését dokumentáltuk, vizsgáljuk meg: a megbízások hogyan segítették Babits tájékozódását. Babits tájékozódása a Balogh felkérésére írott művekben Amikor Balogh Babitsot első ízben hívja vendégszereplésre, lényegi változást figyelhetünk meg a hazai konzervatív szemléletben. A restauráció lezárulása, a konszolidáció létrejötte után a rendszer organikus továbbfejlesztését készítették elő. Ennek a kettősségnek jelképes mutatója a Magyar Szemle első évfolyamában közölt két kritika a Halálfiairól. Császár Elemér a maga hagyományosan konzervatív módján marasztalja el a regényt. Majd utána Farkas Gyula épp a regény kritikáinak értetlenségét hibáztatja, és egy igazán csak a jövőben értékelendő nagy műként méltatja, annak történetében Szekfű Három nemzedékének illusztrációját látva. Az ,,if júkonzervatívok" tehát egy értékalapú integrációra készülnek, a megmerevedett pozitivizmussal szemben a szellemtörténet segítségével szándékoznak felzárkózni a korszerű polgári műveltséghez. Az évtized folyamán induló folyóiratok, a Napkelet (1923), a Széphalom (1927), a Minerva (1922), a Magyar Szemle (1927, de még a Protestáns Szemle is ebben a szellemben támogatja az esszé megújulását, és segíti elő új virágkorát. És ebben a műfajújító törekvésben nem kerülhették ki az esszé akkor legkitűnőbb hazai mesterét: Babitsot. A fiatal esszéíró nemzedék indulása és a babitsi esszé megújulása szinte egymást feltételező események. És ebben talán nem túlzás Balogh közvetítő-jelenlétének tudatosítása. Ehhez a találkozáshoz egyrészt Babits hozta a maga sajátos, korábbi szemléletét is magán viselő stílusát. Babits vendégszereplései esetében Balogh is, köre is természetesnek találta, hogy a költő megtartja, sőt némi affektációval hangsúlyozza is értekező prózájának korábbi, kora-nyugatos asszociációs jellegét, irodalmi hasonlatainak attitűdjét. A himnuszok modernségét azzal is bizonygatja, hogy a későbbi, nemegyszer dekadens költészet hangjaival érzékeli egybe. ,,Ez a forma, az ambroziánus, mely az őshimnuszoknak kedvelt formája lett, voltaképp modern vers már. Hisz sor s ütem szerint pontosan azonos a modern líra egyik fő-versével, melyen például Tennyson gyászdobja s Oscar Wilde művésztöredelme zengett; csak a rím hiányzik." „Elnémult, hogy tovább zengjen más közegekben, mint az eloszlott zene az égtájak visszhangjában. S ha majd Faust misztikus korai Abélard ritmusait zendítik föl, ha Baudelaire különös vágyakozásai a divinum vinum ízeit idézik, ha Coleridge ajkán az egyszerű Mária-dal gyermeki tisztaságban csendül újra: német és angol és francia ekhózzák a szent, örök és anyai latint." Prudentiusnál „a mártírkínok kifogyhatatlan ecseteléséből nem hiányzik a szenvedés modern gyönyöre". „Si mihi vis firmare . . . Angolországi költő müve a XIV. századból. Mintha egy modern verset olvasnánk, Swinburne valamely dekadens remekét." Még az ilyen ironikus, de részben megtisztelő hasonlatot is átengedte még az egyházi cenzúra is: „Milyenek voltak ezek az első himnuszok? Nyilván nem