Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)
Ez a csodálat azonban aligha lett volna eiég erős, hogy a két Vörösmarty tanulmány megírására ösztönözze. Ehhez járult az első kritikák által kiváltott lelkiválság, amit a fogarasi száműzetés fokozott, s ehhez járultak tanár élményei. Noha valószínű, hogy Babits régebben készült Vörösmarty arcképének a megrajzolására, föltehető, hogy az Újpestre helyezését követő sajtótámadások hatása is idegrendszerében rezgett végső formábaöntésük idején, hiszen Az ifjú Vörösmarty csak november 1-én jelent meg, s feltehetően szeptember—októberben készült; A férfi Vörösmarty pedig csak a Nyugat december 16-i számában látott napvilágot. Ide tartoznak azok a támadások is, amelyek a Nyugatot magyartalansága miatt ekkoriban érték, s amelyekre — a maga módján — Babits a költő-előd maga értelmezte portréjának a föl vázolásával válaszolt. A költő szorongó bizonytalanságérzete, útkereső nyugtalansága jól érzékelhető abban, ahogy egyes versei feleselnek egymással. Alig néhány hónap választja el egymástól az észnek ,,új végtelent" nyitó Bolyai Jánost ünneplő szárnyaló versét (Bolyai) — a fáradtságról, tétovaságról valló, az élet semmivé létét panaszló Spleentől; majd a Spleent Babits legerősebb forradalmi versétől, a Május huszonhárom Rákospalotán-tó\, melynek végén a legtágabb közösséghez szólóan kiáltja: Mindnek: „Félre vakult csökevények, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell." Olyan tudatos költőnél, mint Babits, semmiképpen sem lehet véletlen, hogy sajtó alá rendezve verseit, a Május huszonhárom Rákospalotán elé közvetlenül A „fiamhoz", az elé pedig az Ady Endrének címzettet illesztette. Közvetlenül forradalmi hangvételű verse előtt tehát mélységes kételyt sugárzó sorait olvashatjuk: S én mit hagyok rád, milyen kincseket? Sok súlyos munka hitvány kezdetét, félig kigondolt gondolatjaim, el nem mondott, el nem ért vágyaimmal, a meg nem tett kötelességeket, kétségeimnek vívódó hadát, életlen éltem, és álmatlan álmom. 1912. május huszonharmadikán — a nagy tüntetés élményének hatása alatt — Babits megrendülten mondja: „Magyarország nagy betegágyán / vér és kínok között megszületett a Jövő." Ám a jelennel szemben a Jövő mellé állva, abban reménykedve nem tud csupán a megváltó fordulatra gondolni, hanem rögtön megjelenik tudatában a kétely: milyen lesz ez a Jövő? És még most, amikor talán legközelebb került a forradalom szükségességének fölismeréséhez, akkor is arra kell gondolnia, hogy a Jövő „sűrű fátyol alatt" jön, „boros . .. ezer eszme őrült borától", s „kóros vágy szennyezi" a rá vonatkozó álmok ízét. Ennek a kételynek fényében értjük meg az Ady Endrének szóló költői üzenet zaklatottságát; Babits küzdelmét a nemzeti összetartozás, sorsközösség, sőt egyfajta barátság érzésével — annak tudatában, hogy képtelen Ady útjára lépni. Ne feledjük: mindketten a Nyugat zászlaja alá tartoznak, mindketten a konzervatív irodalmi tábor kivetettjei, üldözöttjei és ellenségei, mindketten valami újat akarnak; s Babits mégis kénytelen — belső okokból kénytelen — úgy tekinteni Adyra, „kinek nem tudtam lenni társa."
