Kelevéz Ágnes szerk.: Mint különös hírmondó. Tanulmányok, dokumentumok Babits Mihály születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1983)

TANULMÁNYOK - Taxner-Tóth Ernő: „Költő szemeddel többet lelsz te..." (Babits esszéi költőelődeiről.)

nek viszont újat kell adnia. S ehhez nem elégséges a valóság utánzása: terem­teni kell. Sajnos e gondolat nincs megfelelő példákkal alátámasztva, s ezért igazat kell adni Rába Györgynek, hogy Babits inkább költői ideáljáról, mint Arany verseiről beszél — noha szavai lényegében azokra is vonatkoznak. Riedel Fri­gyes — máig erősen túlbecsült — Arany-könyvének hatása ebben a fiatalos hév­vel írott, kissé szertelen és vázlatszerű tanulmányban is érzékelhető. A frissen olvasott sok modern filozófiai és pszichológiai munka, valamint a készülő költő műhelygondjai azonban olyan megfigyelésekhez vezettek, amelyek egy új, kor­szerű Arany értelmezés kidolgozásának a lehetőségét ígérték. Ezt az ígéretet Babits tulajdonképpen sohasem váltotta be. Sokat emlegetett Petőfi és Arany című tanulmánya messze alatta marad várakozásunknak. Ennek egyik oka, hogy megírására (Hartmann János Petőfi tanulmányok című kötete mellett) a Pap Károly kiadásában megjelent Arany János magyar irodalomtörténete adott inkább ürügyet. A másik ok lélektani lehetett: Arany Babitsot oly régen foglalkoztatta, annyira közel állt hozzá, hogy képtelen volt tőle eltávolodni; s ráadásul Riedl — általa remeknek nevezett — Arany könyve sem ingerelte oly mértékben, mint Gyulai Vörösmarty portréja. A megbírált könyvről megértéssel és szeretettel szól. Külön kiemeli — egyet­értéssel —, hogy Petőfivel nagy terjedelemben foglalkozik, védelmezi a kor­társi vádak ellen, s elsőnek mondja ki, hogy „Petőfi a világirodalomban is számottevő költő". Arany prózáját minősítve Riedlre hivatkozik, de észreveszi „rendkívül gondos tömörség"-ét, szabatosságát, szigorú logikáját, egy-egy epi­grammai fordulatát, kitűnő jelzőjét. Figyelemreméltóbb, amit Arany irodalom­tanítási módszeréről mond, amelynek lényege a tanulók életkorának a figyelem­bevétele, a teoretika és magolás helyett az értelmet jóllaktató élmények elő­térbe helyezése — akár a kronológia rovására is. Arany más prózai műveiről szólva kiemeli, hogy a Zrínyi és Tassoban „többszörösen megelőzte Taine-t", akinek híres De l'Idéal dans l'Art (1867) című művében „nincs több, mint a Vojtinában." 53 A tulajdonképpeni kritikát megelőzően foglalja össze legfontosabb mon­danivalóját Arany költői egyéniségéről. Petőfi és Arany összehasonlításából in­dul ki mondván: „Az egyik a tükör, a másik a festő." Petőfi erkölcse egyszerű, kézenfekvő: „nincs mit elhallgatnia; őszinte, mint ahogy az üveg átlátszó". Arany viszont érzékenysége miatt megszenvedi az őszinteséget, s ez „habozóvá, félénkké, szemérmessé teszi". 54 Ebből a lelkiismeretességből vezeti le tudósi fe­lelősségérzetét, esztétikai igényességét, továbbá esszéinek, tanári munkájának és irodalomtörténetének az értékeit. Vörösmarty, a kötelességtudás költője Arany mellett Vörösmarty volt az a magyar költő, akit a legtöbbre becsült, aki a legjobban izgatta. 1904 nyarán [augusztus 20.| írta Szekszárdról Koszto­lányinak: „Vörösmarty Vén cigányát vagy valamely Arany-verset szavalom éj­félkor és dühöngök önmagámra; ha én valaha ezt megközelíthetném!" 55 53 Babits Mihály: Petőfi és Arany. I. m. I. k. 176. 1. « Uo. 175. 1. 55 BJK 34. 1.

Next

/
Thumbnails
Contents