Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

A kor divatja is természetesen a Medeák kezére játszik, s lehetővé teszi, hogy ez a párductest az erotikát sugározva mutassa meg magát, s kihívja a szemet. (Uo. 278.) Ennek az „alabástrom szobornak" Lándory lesz az „idomárja"; erre a tetőtől talpig Jókai-hősre, tehát az „egész" emberre vár a feladat, hogy Medeában felébressze az „angyalt", s hogy feledje szemének „lefelé fordított" nézését, mely mindig akkor jelentkezett, amikor démona volt. S mégis Lándory oldalán lobban a legnagyobbat szenvedélye. Az a nő, aki előbb nem mert egy lány meztelen csípőjére nézni (ismét egy lehetősége az aberrációnak), később visszautasítja a Scilla ajánlotta vetkőzési versenyt, terhessége egy pillanatában feltör elfojtott énjének kívánsága: a szadistáé („Hát vámpír leszek én már?"). Jókai egyik legnyíltabban megalkotott mikroepizódját látjuk: „Hanem Deának volt még előbb valami mondanivalója. — Várj még egy pillanatig. Én nem tudom, mi bajom van megint? — Támaszkodjál a karomra. A karján fel volt tűrve az ing, vállig. — Milyen szép fehér karod van neked! — monda Medea, éhségét kifejező tekintettel : — Nekem? — Olyan, mint egy nőé. Én úgy szeretnék valamit. — Ugyan mit? — Egy nagyot harapni bele! — Ugyan tedd meg ! Itt van, tessék ! — De egészen beleharapni. Vérig! — Hát természetesen [...] Medea zavaros szemekkel tekinte fel rá. Egészen magánkívül látszott lenni. Ajkai szárazon lihegtek. Egyszer csak megragadta Bertalan karját mind a két kezével, s villogó két fogsorával átfogta annak duzzadó bicepszét, s aztán mindig erősebben mélyeszté belé a fogait, míg egyszer csak azt vette észre, hogy valósággal sebet ejtett rajta. A két szemfog áthatolt az epidermiszen, s a vér kiszökött. Ekkor felsikoltott Dea." (Uo. 398.) Lényegében ugyanez a jelenet ismétlődik meg A tengerszemű hölgy Erzsikéjével. Az ilyen jelenetek ugyan a naturalista iskolára látszanak vallani, s joggal gyanakodhatnánk Jókaival kapcsolatban ennek hatására is, ha a Szerelem bolondjai című regényében már nem rögzítette volna az „állatidomár" Karolina szadista vallomását: „Az eleven halállal játszani! E mély nyöszörgés, amit ez a vadállat hörög, az én tapsom. Aztán ez nekem gyönyört ád, amihez fogható nincs a világon [.. .] Ilyenkor minden idegem lángban van; minden csepp vérem, mint a villanyfolyam, fut ereimben." (JKK R 17:18.) A múlt század hetvenesnyolcvanas éveiben elhatalmasodó ízléshullám tehát legfeljebb csak felerősítette Jókai érzékenységét az ilyen jelenetek iránt, s hagyta kibontakozni, ami életanyagában lappangott. Hogy a „vérpad" motívuma történelmi regényeinek egy részében uralkodóvá válik, ezzel magyarázhatjuk. Hadd utaljunk itt a Szép Mikhál, a Szeretve mind a vérpadig, A lőcsei fehér asszony című regényeire, azután a Görög tűz vagy Minden poklokon keresztül típusú alkotásaira, hogy érzékeljük e motívum fontosságát Jókai művészetének éppen utolsó szakaszában. A Szép Mikhál ebből a szempontból szinte már egy szadizmusról szóló regénytanulmánynak is beillik. De még A mi lengyelünk címűben is felkísért a vérpadmotívum a kivégzésekben való gyönyörködés megmutatásával: a szép Angiolinának „volt walkür-szíve végignézni a tizenöt jelenetét ennek a valóságos szomorújátéknak". (JKK R 66:195—196.) /