Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

Nőeszménye koreszmény. A Jókai-művek az írói pálya utolsó szakaszában a hideg szépségek nagy promenádja. A freudizmus nyilván hálás témát talált volna az írói vonzalmat szembesítve a regények nőalakjaival, bebizonyítva, hogy ebben a hősnőválasztásban Jókai sajátos aberrációja tükröződik: azé, aki azt akarja, hogy a nő uralkodjék felette. S talán házasságát is megmagyaráznák a művek „kibeszélése" alapján. Mert a képlet igen egyszerű lehetne: Róza asszony a királynő, és Jókai az alattvalója. Ugyancsak ilyen jellegű képlet születne a regények fiatal leányalakjaival kapcsolatban is: a Jókai-életrajz sem mondana talán ellent az ilyenfajta pszichoanalitikus „gyanúnak". Jelentősebb azonban, hogy Jókai a nőideál megválasztásában szinkronban volt az Európát jellemző ízléssel, s ugyanazokat a problémákat vethette fel velük kapcsolatban, amelyek az európai művészet egy egész vonulatát foglalkoztatták, miként arról Marió Praz (The romantic agony) oly meggyőzően tudósít bennünket a múlt század második felének romantikájáról írott könyvében. Kétségtelenül Jókai hideg szépségei húgai a francia és az angol irodalom „fatális asszonyainak", mutatnak frigiditást, és ígérnek szadista kéjt, minthogy Jókai e nőtípust változataiban tudta bemutatni, bármennyire is ugyanazokat a vonásokat fedezzük fel rajtuk. Az arany ember Tímeája ennek egyik prototípusa, „élő alabástrom szobor", mely „hajlik, simul, enged, de nem él". (JKK R 24:15.) „Szobor-nő" Pálma is a De kár megvénülni .'-ben: tekintete „hideg északfényi", keze nedves és meleg, „hideg szív tanújele". (JKK R 62:178.) Ezek a nők, mint az Enyim, tied, övé Hannája is, „körülbástyázták magukat jéghegyekkel, üvegharang alá tették a szívüket", mert rendszerint mást szeretnek, mint akikhez a sors kötötte őket. Legtöbbjük „kéjteljes félelmet" vált ki azokban, kik találkoznak velük. Jókai a legszebbet mondja a nőkről, amikor „görög típusúnak" jellemzi őket, s nem nehéz állandó, szüntelenül visszatérő vonásaikat sem megjegyezni. Legtöbbjük szőke, de vannak közöttük feketék is. Hajuk hosszú, leginkább „csigákban leomló"; szemöldökük vagy egyenes, vagy egyenes és majdnem összeérő; orruk keskeny, arcuk tojásdad vagy szív alakú, a szemek meghatározatlanok, hol barnák, hol kékek, termetük pedig majdnem mindig nyúlánk, magas. Rendre mind „csupa ideg és izom", mint A három márványfej Tentája, aki kivételként erős csípejű, széles vállú, amazok törékenyebbnek látszó „lengesége" ellenében. A test vonalait pedig a ruhának kell megmutatnia, mely ritkán „gránátszínű bársony, gyöngyökkel hímezve", mint a királynén a Fráter György című regényében, gyakrabban azonban lenge selyemben látjuk őket, szélben például, mint az Enyim, tied, övé Hannája [,,A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arcát tűzbe boríták." (JKK R 30:17.)] Némelyik közülük már Turandot hercegnő, mint a Nincsen ördög Diodorája. A Rákóczy fia című Jókai-regényben pedig a szoborszépségű Métének sötétzöld szeme világít, mely a kor felfogása szerint a szadista nő jellemzője. Ha Az arany ember Tímeája volt a prototípus, Méte a beérett eszmény. (JKK R 57:88.) Szinte természetes ezen a ponton, hogy nemcsak a Godiva nevet viselő szobornő tűnik fel Jókai nő-galériájában (A lélekidomár), aki egykoron mezítelenül lovagolt végig Coventryn, hanem Offenbach világa, s ebben Fatima mint „Belle Ange" az Enyim, tied, övében, és Atalanta neve, különösképpen, hogy már a korabeli olvasó sem pusztán a mitológiai Atalantára asszociált. Jókai Atalantája