Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

című regényében —, amit sokan tesznek, hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szívüket a másiknak tartogatják." (JKK R 39:18.) Ebből a gondolatból bontja ki Jókai a hazugságmotívumokat a házasságtöréstől a hazugságig mint társadalmi elvig. „Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, vajon a nő, midőn férjét öleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot! S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák" — olvassuk a Tégy jótban. (JKK Kisregények 5:158. — Kiemelés az eredetiben.) A kiskirályok (1885) egy bécsi epizódjában Jókai hangja szenvedélyessé válik, rögzítve a „pythonissa" lány és szerelmese, Manó párbeszédét, amely azzal kezdődik, hogy a férfi megkérdezi: „Tudsz-e hát igazat mondani?": „Hát nem milliomszor nagyobb csalás-e a delejjóslatoknál, ha odatérdepelek az oltár elé, s Istent tanúságba híva azt esküszöm egy embernek, akit gyűlölök, utálok, megvetek, hogy én azt szeretem, hogy hozzá hűséges maradok, hogy semmi bajában el nem hagyom..." (JKK R 49:132. 134—135.) A hazugságvilágban az érzelmek nem fontosak: az Akik kétszer halnak meg (1881) ennek a kérdésnek a regénye. Végül ott van a szép és a rút kettőssége elméleti síkon és az „egészség" és a patológia az emberi természet hasadtsága bizonyságaként. A „fin de siècle" regényírója ennek a patológiának a felfedezője és megmutatója. Jókai nem pusztán a regényíró ösztönös ráérzésével találta meg a századvég életében a jellemző vonásokat, hanem elméleti általánosítások révén az életrendszer összefüggéseiben is szemlélte, s mintegy elsőként a magyar regényírók között az ember tudat alatti énjével is szembenézett, mit ő „emberen alulinak" nevez. Hogy szövegein ott van a szerelem árujellege felismerésének a döbbenete, az természetes, s a moralista borzongása is befutja sorait. Meg nem kerülhető tehát a Tégy jót című regényének szerelem-meghatározása. A szerelem „legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor szuggesztió, sűrű esetben konvenciós megszokás: egy egész osztálynál alkutárgy és spekuláció. Mindannyiszor egészen jogosult téma egy modern elbeszéléshez [...] Ma az úgynevezett szerelemnek reális motívumai vannak." (JKK Kisregények 5:117.) De szem előtt kell tartanunk a Nincsen ördögben olvasható véleményt is a szenvedélyről: „Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár anélkül élő, aki tegye a rosszat: elvből, — csak azért, mert rossz, — aki fájdalmat okozzon valakinek csak azért, hogy annak kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, ami az emberen aluli bennünk: az áll; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög." (JKK R 56:124.) Ennek a véleménynek a kontextusában nyilvánvalóan a női erény is csak mint kortünet létezik, „de nem mint jellemalap"; „híják vérszegénységnek, s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal, vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak". A női szépség pedig a „piacra" kerül. Jókai 1869-ben már ezt ábrázolta a Szerelem bolondjai című regényében. (JKK R 17:119.) És a kéj imitációja, a műextázis a Magnéta lapjain: az „üzlet" után a vásári mutatvány látványában. Ügy kellene futni az ilyen világból, mint Lót futott a bibliai Szodomából, vagy mint Fernande akarta tenni A Króoban: „Megfutottam aból a világból, ahol minden színlelés, tettetés; ahol nincs se egészen jó ember, se egészen rossz ember; ahol az, aki igazán érez, el van veszve; ahol szándékból, kiszámításból szeretnek, gyűlölnek, gyilkolnak és párosodnak; ..." (JKK Kisregények 5:52.) A „hét főbűn" világa ez, s nem véletlen, hogy Jókai szövegeiben szüntelenül felbukkan ennek motívuma.