Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

radikálisan, elvonulva a megszerzett „boldogság-szigetre", ami által feloldódik a lélek kettőssége is: egy emberré lesz ismét, mint volt, mielőtt kapitalistává lett volna a feudális világban. Nyilvánvaló tehát, hogy Jókai kapitalizmusképének a vizsgálatában is Az arany emberből kell kiindulni, mert ebben mutatkozik meg igen szemléletesen, hogy írónk lényegében egy kapitalizmus nélküli polgárvilág eszményét melengette szívében, illetve egy tőke nélküli kapitalizmust képzelt, melyben a pénz „ördögének" sincs hatalma, s az emberi kiszolgáltatottság is minimális. A valóság kényszerének azonban engedelmeskednie kellett, s jellemző, hogy a világot, „ahol a pénz nem isten", valahol a Cape Hoorn közelében képzeli el, elszigetelten a világtól. Valójában azonban Jókait a pénz ereje, hatalma, ördögi természete bűvölte el. Műveiből nyilatkozatainak egész sorát gyűjthetjük össze a pénz hatalmáról. Van egészen száraz ténymegállapítása, mint a Magnéta című kisregényében („Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember az árát találja el..."), és ironikus himnuszszövege az Ahol a pénz nem isten bevezetésében. Majd az új „aranyemberben", a Nincsen ördög című regényében (1891) megírja a „Fortuna ördögasszony" csodáját a pénzzel a börzén. A börze „az aranyborjú orgiájának" a színhelye ebben a regényében. A főhős a baisse és az hausse véletlenjeinek a markában van, s bármelyikre játszik is, mindig nyer, mintha ismerné a pénz szaporodásának megfejthetetlen logikáját. Pedig azért játszik a börzén, hogy elveszítse pénzét. Dumány Ottó, e regény főhőse, Jókai „nyerő" emberei közé tartozik, „inzultálja" a szerencse, mint Timár Mihályt is, mert „pokolnak áldozott millióit visszazúdította rá a csudálatos forgatag: ismét megduplázza". Valójában a „pénz" éppen olyan mítosza Jókainak, mint a Senki-sziget. Csakhogy a pénz reális mítosz, hősei csupán addig érdekesek számára, amíg ennek körében mozognak. A „boldogság-szigeteknek" létezniük kell, de a regényíró nem tud mit kezdeni azokkal, akik kivonultak a világból, és visszaszerezték boldogabb énjüket, s boldog embernek kell neveznie őket. Nem is tudja a boldogságot életfolyamatként ábrázolni ! Csak egy pillanatot tud nekik ajándékozni : nászúkét a természetben. Az igazi Jókai-hősök, a „teljes" emberek, éppen azért léteznek totalitásuk teljében, mert két énjük tudatában élnek. Az egyikkel élik a maguk polgári életét, az adott világ körülményei közepette, a másikkal vágyakoznak az „igaznak" hitt után. Ez a kettőzöttség egyben alkalmassá teszi őket, hogy mélyen és igazán tudjanak érezni, és szívvel szerezzék meg, érjék el, mit mások pénzen vehetnek meg. Nevezhetjük többek között lelki fölénynek is többletüket a többi emberrel szemben: valamennyi „lélekidomár", de „pénzidomár" is. A pénznek nincs hatalma felettük. Ilyen Az arany ember Timár Mihálya, s utána minden kettős énű testvére, a „lélekidomár" Lándory Bertalan is. A Timár Mihály-típus mögött ott van azonban a hétköznapok kettősségeinek a világa, változatos formáinak gazdagságával. Az eszményi képlettel szemben az esendő mikrovilág, fölöttük pedig az írói ízlés ugyancsak a fin de siècle-re jellemző megnyilatkozásaival. Ebben a világban is adott a kéténűség problémája; de már konfliktus nélkül, puszta tényként. A lélekidomár Traumhold bankárja házában például „van egy sajátszerű törvény: miszerint mindenkinek otthon kell hagyni hivatalos »én«-jét, s ide csak a kedvesebbik »én«-jét szabad behozni". (JKK R 51:5—6. — Kiemelés az eredetiben.) A „falsificálás" aláírással vagy érzelmek mutatásával a korszak kórtünetei közé tartozik, s mindannak a devalválódása, amit a Timár Mihály-típusú hősök oly magasra emelnek. A kettős erkölcs kérdésének körébe kényszerít ezen a ponton az író. „Hiszen tehette volna — olvassuk az Akik kétszer halnak meg