Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

lehetőséget, hiszen a kapitalizmus nem látványos, könnyen észlelhető módon tört be, osztályként pedig közel sem tiszta képet mutatott. Tulajdonképpen abból a társadalmi lázból és morális válságból lehetett következtetni elsősorban rá, amely a magyar uralkodó osztályt, a nemesség rétegeit elfogta. Jókai egyik legjellemzőbb felismerése, hogy a magyar nemesi világot társadalmi alakulatként lehet látni és ábrázolni, a polgárt ellenben mindig csak egyedeiben lehetséges szemlélni és szemléltetni. Nemesi hősei tehát akár típusok is lehetnek, s nem véletlen, hogy Jókai a tipizálás klasszikus eszközeivel dolgozhat őket teremtve. Polgárai ellenben heroikus magányosok, akik mintegy a maguk erejéből teremtenek külön világot maguknak, szinte elszigetelve és kivonva magukat és művüket a még erősen feudális „világrend" törvényei alól. Ha viszont kilépnek „polgári" mivoltuk bűvköréből, és a hétköznapok világába elegyednek, eszményi nemesekké válnak: olyan erényeket mutatnak, amelyek nemesi hőseit általában már nem ékesítik. S ha ilyen hőseire találunk, azok, mint a „lélekidomár" is, éppen olyan magányosok és elszigeteltek, mint eszményi polgárai. A polgárosodás sajátos ábrázolója tehát Jókai. Társadalomképébe a „polgáriból" csak az illeszkedik harmonikusan, ami negatívum benne. Ezért találhatunk a Jókai-regényekben oly sok érintkezési pontot a korszak francia és angol irodalmi-művészeti megnyilatkozásaival, amelyek a „fin de siécle"-t jellemezték. Immár közismert kifejezéssel, a „romantika agóniájáról" van szó tehát Jókai huszonöt esztendejével kapcsolatban is. Űgy is mondhatnánk — Jókai regényvilága specifikumát keresve —, hogy műveiben a világ még feudális vonásokat mutat, ha szociológiai metszetét nézzük, de megnyilatkozásai, az életben észlelhető tünetei már „polgáriak" — a francia „belle époque" tünetei, ízlésben, szokásokban, erkölcsben egyaránt. 2. Az arany ember (1872) Jókai művészetének egyik kulcsregénye. A polgári jellegű tudat hasadásának a felfedezése jelenik meg benne művészi meggyőző erővel, majd innen elindulva kiterjed a regény világ egészére is. A látszat és valóság drámájaként is felfogható ugyanis éppen Az arany emberrel kezdődően Jókai művészetének utolsó két-három évtizede: regényírását s vele egész esztétikai problémakörét éppen úgy meghatározza, mint „tartalmát": a világot és hőseit. Meddig terjednek a látszatok, és hol kezdődik az embernél és a világban a „valóság" birodalma, mi az „igaz" és mi „hamis" ezekben a koordinátákban: ezek alapvető kérdései, és ezek mutatják legszembetűnőbben művészi észjárásának polgári jellegét is. Megállapításunk ellen szegezhető ugyan Madách nagy Tragédiájának londoni színe, amelyben a csillogó látszat lepleződik le, s idézhető Arany János is, aki Pestre szorultan sóvárogva küldi lelkét a vásári szekér nyomában az elveszett és éppen ezért idillikusnak érzett Nagyszalonta felé, de azt is. hogy mintegy a kortársak szeme láttára alakítja át ugyanaz az Arany János Szent Margit szigetét Senki-szigetté. Hadd jegyezzük azonban meg, hogy Madách és Arany művében epizodikus jelenségről van szó, Jókainál ellenben egész világképét meghatározó, annak egész körét kitöltő, közegét alkotó felismerésről, egyben pedig a Jókai-művek életmechanizmusának a rugójáról is. Timár Mihály két élete a polgári lelkiség kényszerű kettősségének azonban csak ősmintáját példázza. Nemcsak azért, mert tőzsérpolgár még, hanem mert elsősorban benne öltött testet az a Jókai-illúzió, hogy a „természeti" én a hős „igazi" természete, és még realizálhatja magát, felszámolva a másikat, egészen