Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

lyok című regényében viszont azt példázta, hogy a nemesi birtok vészese, a ,,dzsentrieskedés" nem új, modern kapitalizmus hozta jelenség csupán. Megkezdődött a pusztulás már 1848 előtt. A mi lengyelünk Jókai kétfrontos, ismét csak csendes vitája. A szabadságharc hősi szemlélete itt is adott, azonban a regény leleplező motívumai a valóban feltűnőek. Előtérbe kerül nem hősi oldala is. Mi több: ebben a művében mondja ki, hogy valójában a szabadságharc szentesítette mindazt, ami az új korban történt társadalmi-gazdasági téren Magyarországon: „Az új korszak jelszava felszabadítá a földet a jobbágyi szolgalom alól. Ezt a szabadságot vérével pecsételte meg kétszázezer honvéd. De a régi földbirtokok munkáskezek nélkül maradtak. Jövedelmük: a dézsma, gazdagságok: a robot elveszett. Ahelyett kaptak eddig ismeretlen terheket: adót. Nemcsak pénzben, hanem vérben kivetett adót." (JKK R 66:231.) Az új körülmények között nem tudtak gazdálkodni, mert nem tanultak meg gazdálkodni, anyagi, majd erkölcsi züllésük természetes tehát. A polgári vállalkozás pedig gyümölcsöző. A polgárember, ha küzd is, el nem vész. A nemesi világnak, különösen a középnemességnek a pusztulása foglalkoztatta tehát, de központi helyet nem kapott életművében. Jókai nem tragédiának tartotta, hanem a történelmi alakulás természetes következményének. Nem külső, hanem belső okokkal magyarázta, elsősorban tanulásra, polgári módon való gazdálkodásra képtelen voltát hangsúlyozza. A Fekete gyémántokban szinte axiómaszerűen mondja ki, hogy a tiszttartói gazdálkodás rablógazdálkodás, A fekete bérben pedig hirdeti: „vége az avitikumnak": Azt mondja a költő: „»Ez a föld, melyen annyiszor apáink vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt !« Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve ! Mert vége az avitikumnak." (JKK R 58:28.) Három jellemző embertípusát is megtaláljuk ennek a világnak a Jókai-művekben. Az elsőt A kiskirályokban látjuk. A korai dzsentrinemzedék képviselője ő: „A felesége elhagyta, a fia meghalt, a hazája elmúlt, a nemessége elveszett, vége volt az egész világnak: csak ez az egy maradt: a dicső múltak emléke. Hát még ha ez is csak töklevél? Elfonnyad, ha gyökerét megfúrja a féreg." (JKK R 49:273.) A második nemzedék a Tégy jót Meritorisz Zenójával lép elénk Vigárdynénál tett látogatása alkalmával: „Akkor ez egyike volt a magyar — nem annyira honfoglaló, mint honprédáló hősök hét vezéreinek [...] Aztán elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is." (JKK Kisregények 5:201.) A Pestre futott dzsentriről van szó, akinek nyomában burjánzani kezd a korrupció, a spekuláció, a malverzáció, a börzejáték, működik a turf, a Tatersall. Feleségét is áruba akarja bocsátani. A harmadik típust az ifjú dzsentrinemzedék képviseli. A Nincsen ördögben olvashatjuk jellemzését: ,,'>Hiú, elkapatott dzsentri kamasz, aki keresztülbukott az érettségi vizsgán, s annálfogva egyedül a képviselői állásra bírván kvalifikációval, be hagyja magát ugratni a politikai hajcihőbe a kutyúpajtások által, s a hiú ambíciójáért elvesztegeti az őseitől ráhagyott tisztességes birtokát. Ez is sport neki, mint az agár- és lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turf on, a kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő.«" (JKK R 56:57.) A „csalás" mechanizmusát az Akik kétszer halnak meg öreg Temetvényije leplezi le, amikor elmondja, mi lesz a sorsa annak az úri társaságnak, amely birtokát megvásárolja. Fölöttébb jellemző Jókai szemléletére, hogy az erkölcsi romlásnak az okait nem a polgári társadalomban keresi, hanem a feudalizmusban, amely vitustáncát járja. Természetesen nem várhatunk Jókaitól klasszikus értelemben vett polgárregényt sem. Erre a XIX. század második felének magyar társadalma sem adott