Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

nem annak egyfajta idilljét sírja vissza, hanem új utakra térve kezd tájékozódni. Tudatában van, hogy az élet harmóniájának egy lehetséges formája felbomlóban, értékei veszendőben vannak, mi több: ennek az értékrendszernek a relatív voltát is felismeri. A lőcsei fehér asszony című regényében olvassuk: „Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak azóta. Ami valamikor bűn volt, az most erény; ami szégyen volt, az most dicsőség." (JKK R 46:7—8.) Megismétli ezt a gondolatot közelmúltjára vonatkoztatva is: „Hanem azért még jó idő telt bele, amíg künn a pusztákon a nép hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy már most hát ezentúl nem azok a jó hazafiak, akiket fegyveres kézzel üldöznek, s nem azok a becsületes emberek, akiket tömlöcbe csuknak." (JKK R 51:19—20.) Van a Szeretve mind a vérpadig című regényének is egy mondata, amely arra mutat, hogy Jókait az értékváltás kérdése foglalkoztatta (mi több: elképzelhető két kuruckori regényének, A lőcsei fehér asszonynak és a Szeretve mind a vérpadignak éppen e szempontból történő elemzése is az „árulás" és az áruló lélektanával egyetemben): „Édes kincsem — hallja Ocskay László —, ahhoz már hozzá kell szoknod, hogy ezután nyugaton kel a nap, s keleten áldozik le. Az ethos, a morál ugyanaz marad, csak az alap változik meg." (JKK R 42:81.) Később a nyolcvanas évek elejének még azt az állítását is felülvizsgálja majd, s a morál változásait ábrázolja. Kézenfekvő volt tehát az új harmóniák keresése. Jókai azonban nem a réginek a restaurálása révén véli megteremteni, hanem a jelenében lappangó lehetőségek kibontásával, realizálásával utópiáiban. Jókai Mór művészetében tehát egyértelmű, hogy a „fin de siècle" a diszharmónia kora, s az is nyilvánvaló, hogy az íróban intenzív a vágy az ember és a világ, az ember és énje összhangja után. A kor diszharmóniája Jókai szemében a realitás, harmóniája pedig az utópia vagy a líra, csak művészettel elérhető imagináció, általában pedig a polgár totalitása. Nem kétséges az sem, hogy Jókai társadalmi-gazdasági folyamatként értelmezi az utolsó negyedszázadra jellemző tüneteket, még ha elemzésükkel adósunk is maradt. Tudjuk azonban, hogy a más, határozottabban naturalista-realista szándékú írók sem tudtak megbirkózni ezzel a feladattal. Egy-egy részletét sikerült csak ábrázolni a kornak; nagy, művészi körképét, epikus szemével nézett teljességét azonban már nem. Jókai műveinek egyes részei, sőt teljes regényei is kínálnak természetes fogódzókat egy ilyen vizsgálathoz, hiszen ha számba vesszük az 1870-es évektől kezdődő munkásságát, azt tapasztaljuk, hogy feltűnő belső következetességgel választotta regényei cselekményének a korát: a XVIII. századot, az utolsó nemesi felkeléssel bezárólag, s azután az 1848-at megelőző időszakot, majd az erre következő korszakot, hogy a kortársesemények is feltűnjenek végül a Gazdag szegényekben. Jókai XVIII. századáról, külön tanulmány tárgya lehetne ez a kérdés, elsősorban azt kell megállapítanunk, hogy benne látta a maga korának a visszfényét, abban látta először megjelenni, ami a XIX. század második felében általánossá lett: a polgári világ küzdelmét a feudális világrenddel, egyrészt, az „úri" árulás motívumainak megszólaltatásával, másrészt a francia forradalom — a magyar társadalom szempontjából — utópiájába való menekülés „boldog" fináléjával, miként azt Ráby Mátyás és Trenk Frigyes életút jávai példázta. Általánosságban pedig Jókai XVIII. százada mutatja az erkölcsi szférának azt a képét, amely annyira a „fin de siècle" is volt. Külön figyelmet érdemel Jókai viszonya az 1848 körüli évtizedek eseményeihez és jelenségeihez. Tulajdonképpen az e kort ábrázoló regényei polémiák azzal a magyar nemesi szemlélettel, amely a kapitalizmus megjelenésével és előretörésével magyarázta a társadalmi „rossz" jelenlétét az ország életében. A kiskirá-