Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

E humoros reakciót követően azonban Jókai gonddal készült székfoglalójára, amelyet — feladva első ötletét, hogy témájául ,,a magyar nyelv euphoniai szabályait" válassza — 1860. január 30-án A magyar néphumorról címen tartott meg. (JKK CB V:335—351. és 636—638.) Előadása valóban alapvető értékű, nem egy megállapítása napjainkig hatékony e műfaj hazai szakirodalmában. Gondolatmenetéből itt csupán néhány lényegesebb tétel kiragadására szorítkozunk. Az előadás első része széles távlatban a világ különböző népeinek humorérzékéről valló adatokat sorakoztat fel, a tréfálkozó és csipkelődő kedv népek és korszakok szerint oly változatos tárgyköreit tekinti át. Alapgondolata hazánk egykorú közviszonyainak megfelelően, hogy a humor „csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona", akik „szeretik kimondani az igazságot; mikor nyíltan nem lehet, képes beszédben, tréfa színe alatt is". Művének e színes példatára után azonban a magyar humor, s főként annak sajátos műfaja, az adoma felé fordulnak vizsgálatai. Mint egykor, ifjú éveiben, most is kiemeli a Kisfaludytársaság érdemeit népdalaink gyűjtésében: arra figyelmeztet azonban — most immár közvetlen témájára terelve a szót —, mennyire fontosak ezek mellett népünk adomái is. „Minden adoma egy kerek történet, mely egyént, osztályt, népfajt, kort és néha egész nemzetet jellemez" — mondja Jókai. E jellemzés pedig felfogása szerint minden másnál pontosabb; „Semmi népleírás oly jól nem rajzolja egy nemzet életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint ahogy képes az önmagát rajzolni — adomáiban." Az adomák ezen etnikus meghatározottsága magyarázza, hogy szorosan kötődnek a néphez és korhoz, amelynek életviszonyai gyökérzetükül szolgálnak. „Akármit lehet travestálni, csak adomát nem, a nélkül, hogy észre lehessen venni, hogy ez más nemzet életéből van átvéve; vagy korábban történtet az újabb korba áttenni." Mi több — immár írói tapasztalata szerint — kiegészíti ezeket a megállapítás: „igen nehéz pedig újat teremteni, ami meg nem történt". Jókai ezután tételének igazolásául gondos összehasonlító vizsgálattal mutatja be, hogy „a német és magyar nemzet egyes osztályainak jelleme, szokásai, felfogása az intézmények alapjai, a közélet apró kerékvágásai" — annyira különbözőek, hogy „adomáit, nemzeti életét egyik sem kölcsönözheti egymásnak". Bach és Schmerling korának határmezsgyéjén e tétel politikai mellékzöngéje tisztán kivehető. „Német törvénykönyv paragraphusait lehet magyarra fordítani" — halljuk a székfoglalóban; az adoma viszont ellenáll. Hagyományunk, műveltségünk, társadalmi viszonyaink eredendő másfélesége folytán a német népi kultúra hasonlóan jellegzetes adomavilágát nem lehet népünk számára használhatóvá tenni. S itt visszapillantás következik a magyar néphumor történelmi dokumentumaira, adomagyűjtésünk egykori jelesebb állomásaira, de a kortársak kiadványaira is, akik felismerték, hogy gyűjtésük „egyenesen a magyar nép humorának felhivatlan nyilatkozványaira" vonatkozik. Ezekhez kapcsolódva felméri végül Jókai saját eredményeit is: három év alatt „eddigelé harmadfélezer eredeti magyar adomát volt alkalmam közrebocsátani". Mindez együtt népünk adomamondó kedvének, különleges humorérzékének bizonyítéka. E hajlam pedig egész társadalmunkat áthatja. Hiszen „a mezei munkás azzal rövidíti munka idejét, hogy társaival tréfásan kötődik, éles ítélőtehetséggel fogja fel a nálánál nagyobbak gyöngeségeit s ártatlan tréfát adni és felvenni szeret"; a „középosztály" kedélyes mulatozásain „egyik adoma a másikat költi fel", s a leghumorosabb adomáink eredetéül „a zöld asztalok komoly tanácskozmányai" szolgáltak. Mit kezdhetnénk így a német anekdotákkal, amelyek a filiszterekkel, iskolai burschenschaftokkal, hivatalnokok, lelkészek, dok-