Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében
ki ismét máskor egymás mellé sorakoztatott rokontémájú vagy -hősű adomák novellákat, regény fejezetek et, sőt egész regény-koncepciót is, biztosítva az előadás hangulati tónusát, kibontva egyes mellék- vagy főszereplők jellemének meghatározó vonásait, s döntően befolyásolva egyes társadalmi problémákra nézve az író állásfoglalását és ítéletét. (Vö. ezekhez György Lajos i. m. 55—59., 65—68.; Zsigmond Ferenc: Jókai, Ép. 1924. 338—46. és ugyanő: Jókai és Debrecen, 1925.; Fábián István: Az adoma szerepe és világnézete Jókai műveiben, Debreceni Szemle 1936. 15—25.; Lengyel Dénes: Jókai Mór, Bp. 1968. 75—79.; Nagy Miklós: Jókai, Bp. 1968. 302—310.; Sándor István: Téma és műforma, in: JKK Kisregények 2:413—420.) Pszichológiai szempontból az adomának kétségkívül volt szerepe Jókai ; belső egyensúlyának fenntartásában is. Éppen a humorról szólva nem ritkán mutatkozik be „savanyúkedvű, mogorva, darabos emberként", s a szabadságharc bukását követő viszonyok közt, meg-megújuló betegségének állapotában kedélyvilágának e jellemzését bízvást elfogadhatjuk. Szépirodalmi munkáiban is valóban sok a romantikusan „rettenetes történet", képzelete sűrűn kísérti meg a szenvedés, szerencsétlenség, halál válogatott és tömeges rémképeivel. Adomái, humoros gyűjteményei, élclapjai mindezekkel szemben szellemének ellentétes tájékozódását tanúsítják, derűt szomjazó, vigasztalást és megnyugvást, egészséges életörömöt kereső hajlamának megnyilatkozásai. Ilyen irányú igényeinek sugallatára teremti meg Kakas Márton, e tréfás kis kobold alakját, úgyis, mint általában a humor, a gondtalan jókedv és csipkelődő készség megtestesítőjét, ám úgyis, mint Jókainak alteregóját. „Mikor magam kifáradok, akkor őt ültetem le, hogy dolgozzék tovább helyettem," — olvassuk az Üstökösben, válaszul a kérdésre, „ki légyen az a Kakas Márton?" (1858. 13. sz. 104.) Utóbb ugyanerre a kérdésre további érdeklődőknek válaszolva, mint „spiritus familiárisát" mutatja be, s ez a „családi szellem" vállalja Jókai szerint, hogy írni fog helyette, de nem vérről és öldöklésről, hanem ír „mindenféle nevetséges furcsaságot, ami öntül magátul ki nem telik". S ír is Kakas Márton néven színikritikát, verset -mit rakásra, s megcsinálja a Nagy Tükör, majd az Üstökös tervét — Jókai helyett. (Üstökös 5. k. 1860. 3. sz. 18—19., 4. sz. 26—27., 5. sz. 34—35.) Az tehát, amit Kakas Márton, az írónak e második énje végez, a humorral, tréfálkozással, adomákkal való foglalkozás, amely mintegy leveszi az íróról az élet gondjainak terhét, kedélyét feloldja a nyomasztó élmények hatása alól, megpihenteti, s fantáziáját létünk derültebb égövébe kalauzolja át. E foglalatosságnak azonban tudományos eredményei is érlelődtek. Jókait az Akadémia 1858. december 20-án levelező taggá választotta, s e kitüntetésre először az Üstökösben, méghozzá humoros-szatirikus verssel válaszolt, olyan hangon, mintha a megbecsülésre régen vágyott, most pedig elesett volna tőle: „Pedig hát az nékik mibe került vóna? Az a kándidálás? az a kis diploma? Az az egy karosszék — akárhol a falnál, Az a két arasznyi hely a zöld asztalnál? Egy kis kalamáris, egy tubákos pikszis, Aztán rámondhatták volna: »fiát piscis!« De nem zúgolódom, nem hánykódom — hm hm, Mert még utóbb hm, hm — megharagu ... hm, hm. Majd kedvébe járok a nagy Intrikusnak, Tán csak becsusszanok akadémikusnak." (Árva fiu keservei, Üstökös 1858. 19. sz. 151—152.)
