Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében
a vadászokról 4 adoma. A kötet hatodik része — Jókai kifejezésével — „fajadomákat", nemzetiségeinket jellemző történetkéket tartalmaz, 17 cigány-, 3 oláh- és 3 zsidó-adomát. Külön-külön csoportosulnak ezt követően a „sajátságos sírfeliratok", „népszokások" és „nyelvsajátságok", ez utóbbiak öt tárgykörben. A könyvet mintegy ráadásként és beosztatlanul már az első kiadásban is félszáz adomát átfogó „Elegy" c. fejezet zárja le; s ez a bővülés önmagában ugyan örvendetes, de az eredeti elgondolás első megbontásával jár együtt. A fejezet anyaga ugyanis az előzőkbe nagyrészt besorolható lett volna. A kötet gerincét alkotó fejezetek által a műfaj egyes darabjai mindenesetre egész kis társadalmi körképpé állnak össze, tájak, népcsoportok, foglalkozások jellemző hazai zsáneralakjait léptetik elénk szellemes és látványos kis jelenetekben. Ez a kép azonban nem illik az önkényuralom teremtette társadalmi viszonyainkhoz, az anekdoták-adomák a régebbi, 1848 előtti magyar világ jelenségeit tükrözik, amint azokat a szájhagyomány megőrizte, s a Világost követő napokra átörökítette. Az egykori táblabírák és jurátusok, papok, professzorok és diákok a szabadságharcot megelőző évszázad kedélyvilágáról vallanak, egy letűnt korszak jókedvének emlékei. Ezt az epikus kincset pedig egy további félévszázadot meghaladó időszakon át egymást követő nemzedékek sorának adják tovább a gyűjtemény egymást követő kiadásai. Mi több, néprajzi gyűjtéseink e Jókai által is rögzített adoma-hagyomány életerejét napjainkig ható érvénnyel igazolják. Pedig az adomák harsányabb színeket kerülő szelídsége, tisztességes hangszerelése önmagában is archaikusán árnyalja a kötetet. Jókai eleven humorérzéke, adoma-mondó készsége, amely a mondottak egyidejű élvezetéről is tanúságot tesz — máig biztosítani tudja a könyv időszerűségét. A „nép", amelynek folklórkincseként Jókai az adomákat értékeli, érthetően az 1850-es évek népfogalmával azonos, amint azt az irodalmi népiesség ez új korszakában annak legjobb képviselői, Arany és Tompa is felfogják. A népiközösségi tradíciókban mélyebben gyökerező osztályok és rétegek élőszóbeli epikus kincsével szembesít e gyűjtemény, ezeknek magva nyilván parasztságunk, de szoros tartozéka a vidéki kisnemesség s ugyancsak a vidéki polgári, iparos és kereskedő osztály is. Jókainál a hagyományban élő történetkék természetesen némi irodalmi ízt kapnak. Egy ifjúkori személyes szerzeményének e „népi" gyűjteményében is helyet szorított (Az ítélet napja), máskor egyazon személyről vagy tárgyról mondott történetkékből füzért alkotott, mint korábban is tette, a folyóiratokban korábban publikált szövegeken is módosít itt-ott, javítja, rövidíti őket. Mégis a népi-népies zamatot adomáinak túlnyomó része megőrizte e kötetben; erről főként a rövidre fogott, a csattanó, a végkifejlet felé sietve tartó adomái tanúskodnak, amelyekben a struktúra tiszta, csak a lényeges elemekből építkezik. Az ilyenek zömmel a táj-, osztály- és fajadomák csoportjában találhatók. Szembetűnő, hogy a. tartalom a kötet címével némileg ellentétbe került; mesék, népszokások, feliratok, „vad fordítások" nem vonhatók az adoma fogalomkörébe. Erre csak az biztosít az írónak némi jogot, hogy az effélék is helyet követelnek és kapnak, s nem is ritkán, az adomázó, szórakozó, vidám társalgások repertoárjában. Egyébként az adoma műfaja, mint itt említett rokonai is, éppen szórakoztató, humoros-komikus alapjellegük, szellemességük következtében, nehezen kapcsolhatók társadalmi osztályokhoz, rétegekhez. Befogadásra, otthonra találnak nem ritkán azok körében is, akik ellen élük, célzatuk irányul. S annál is inkább, mivel jellemző sajátosságaikhoz bizonyos képlékenység is hozzátartozik, apró változtatások, kor jelzés- vagy súlypont-áttolások által más-más rétegek, osztályok, népek, történelmi helyzetek jellemzésére válhatnak alkalmassá.
