Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

adomáink egyik jellegzetes csoportja, a Józsa Gyuriról szóló történetek sora, hanem cselekményének nem egy részletéhez is valóságos adoma-kommentár kínálkozik párhuzamul. Van ez utolsó adoma-közléseknek, kivált az Országos nagy naptár 1853-ra készült kötetébe foglaltaknak még egy sajátossága, amely említést érdemel. Néhány szerény korábbi adoma-párosító- és -párhuzamosító kísérlete után Jókai először itt rendezi el gyűjteményének jelentős részét az adomákban megjelenő társadalmi típusok szerint. Mint korábban a huszárt, a „németet" vagy a színészt jellemző apró életképek, úgy sorakoznak itt egymás mellé többé-kevésbé elrendezve a palóc, a zsidó, a cigány, másrészt a diák, az inszurgens, a táblabíró alakjáról szóló apró, jellegzetes történetek. Ez pedig arra a tényre utal, hogy az adoma műfaját írónk immár nemcsak szépirodalmi-népköltészeti jelenségekként, esztétikai szempontok szerint értékeli, még kevésbé, mint a maga írói alkotó műhelyének jól értékesíthető nyersanyagát teszi mérlegre. Eljárásában mindezeken felül jól megmutatkozik a műfajjal való elméleti törődés számos nyoma is. A csoportosítás, az egyes darabok sorozatszerű összeállítása arra vall, hogy egyrészt társadalmunk egyes típusai, zsáner-alakjai, másrészt bizonyos hazai élethelyzetek tükrözőjeként értékelni tudja a korábban perifériálisnak tekintett műfajt. Ilyen előzmények után jelent meg 1856-ban Heckenast Gusztáv kiadásában A magyar nép adomái c. munkája, a műfaj különösen jellegzetesnek ítélt darabjaiból összeállított gyűjtemény. Jókai könyve ebben az első kiadásában kétszázegynéhány adomát tartalmaz. Ez a kiadás ma már könyvészeti ritkaságnak tekinthető, a kortárs közönség úgyszólván elkapkodta. Pedig egységes koncepciót, határozott írói szándékot a mű csak abban az első kiadásban képviselt. 1857. évi második kiadása további százötvenet meghaladó számú adomával bővül ugyan, ezeknek a kötetben való elhelyezése azonban esetlegesen, át nem gondolva, a korábbi megfontolt csoportosítást megbontva, úgy lehet, a kiadónak biztosított szabad kéz útján történt. A műnek ezen a címen további kiadása nem volt, az állítólagos 1867. évi edíció említése Szinnyeinél sajtóhiba. A további kiadásokat írónk A magyar nép élce szép hegedüszóban címen bocsátotta közre, lényegében az 1857. évi összeállítást ismételve 1872 és 1914 között 13 további kiadásban, fenntartva az első átdolgozás egyenetlenségeit. Írónk eredeti koncepciójáról, osztályozási rendjéről már pusztán az első változathoz csatolt tartalomjegyzék is képet ad, amelynek egyes tételeihez nem is fűzte hozzá a megfelelő lapszámokat, mintha e jegyzék csakis a kötet felépítéséről óhajtotta volna tájékoztatni az olvasót. E rendszer az alábbiakban körvonalazható. Művét történeti anekdoták két csoportja vezeti be: Mátyás királynak részint a „nép ajkán forgó", részint Galeotti által feljegyzett eseteiről szóló tíz történet (az utóbbiak közül egy nem Galeotti, hanem Oláh Miklós adaléka); majd más „nevezetes férfiak anekdotái" — a költő Zrínyitől Hatvani professzoron és Józsa Gyurin át Széchenyiig és Petőfiig — összesen 14 történet. Ezután a harmadik fejezet tíz humoros népmesét ad elő, élén gyermekkori emlékeként a Csalóka Péter kópéságairól szólóval. Negyedikül „táj-adomák" sorakoznak fel: négy a székelyekről s „furcsa faluk" címen egy csokor ún. falucsúfoló — egyebek közt Oláhfaluról és Rátótról — nyilván sajátos etnikai-etnográfiai csoportjaink jellemzése végett. Bonyolultabb ennél az „osztály-adomák" címen egybefoglalt, valójában foglalkozásokhoz, ezeknek egyes típusaihoz fűzött esetek sora: a táblabírókról 7, katonákról 9, színészekről 12, inszurgensekről és kortesekről 6, papokról, diákokról, kántorokról 22, írókról 4, orvosokról, borbélyokról 7, végül