Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében
Ezt követően azonban mintha törés következne ilyen irányú munkásságának történetében. A Pesti Röpívek megszűntével, 1851 júliusától Vahot Imre szerkesztőtársaként működött a Remény a magyar szépirodalom és művészet érdekében c. folyóiratnál, a lap iránya azonban adomázó hajlamának nem kedvezett. A folyóirat — „napi érdekű dolgok, újdonságok és hírek megismertetése komolyabb célú folyóiratunk feladatának körén kívül esvén," — még Budapesti élet c. rovatában is csak „egyes önálló fővárosi életképek" közlését ígéri olvasóinak. (JKK CB IV: 12.) Jókai mégis helyet szórót két adomázó írásának: egyik a házasságról a műfaj három, a másik a végítéletről 14 darabját fűzte össze tréfás ötletekkel. (Épületes levél, JKK CB IV :5—12.; Variátiók az Ítélet napja fölött, uo. 24—29. Megjelentek utóbb A magyar nép adomái c. kiadványban is. Második kiadás. Pest 1857. 232—237. és 262—270.) A pihenő azonban látszólagos, és nem is tart sokáig. 1852-ben és 1853-ban Jókai önálló vállalkozásként kalendáriumot szerkesztett s az Országos nagy naptár az 1853, évre c. kiadványban Anekdoták és életképek címen ötven történetkét közölt (60—69.), az 1854. évre szóló kötetben pedig további 35 „anecdotát" kötött csokorba (97—104.). Mi több: szélesre tárta a kaput a műfaj előtt Délibáb c. lapjának hasábjain is 1853 folyamán, s itt további 64 adomájának biztosított helyet. Pusztán e szerény műfaj másfél év alatt másfélszáz darabra rúgó mennyisége is arra vall, hogy a műforma itt az írónak különös szívügye; s ugyanerre mutat, hogy immár nemcsak mint eddig, folyóiratok vegyes tartalmú rovataiban (amilyen pl. a Délibábban a Budapesti hírek, Tarka képek, Hugli officinája) kaphatnak helyet, hanem a naptárakban önálló rovatba foglalva is, amelynek már a műfaj neve maga adott címet. Az anekdoták közt viszont ekkor már alig egy-kettő ha akad, amelynek politikai mellékzöngéje, szoros időszerűsége volna. Ügy véljük, itt eszmél rá írónk, hogy pusztán műformájuk által, rövidségükben is sokatmondó, életteljes és szellemes szépirodalmi atomokként is megragadják az olvasót. Sőt a műfaj így, lecsupaszítva is közéleti igényt elégít ki, így sem veszti el politikai sugárzását. E történetkékben különös energia rejlik, hatásuk az önkényuralom nyomasztó légkörében is frissítő és vigasztaló, humoruk pihentet és bátorít. Az egyszerű esetek végül is a jobbik, a tisztább, tisztességesebb vagy bölcsebb fél fölényére eszmélteinek, annak győzelmét mint az élet örök lehetőségét vagy éppen törvényét villantják fel. Nem utolsó sorban pedig magyar talajban gyökereznek: képeikkel, jeleneteikkel hazai viszonyainkat tükrözik, tájainkhoz, intézményeinkhez, történelmünk sajátos korszakaihoz, társadalmunk jelenségeihez kapcsolódnak; ezzel pedig a birodalomhoz tartozás, a különféle beolvasztó törekvések ellenében különállásunk, függetlenségünk önérzetét erősítik. Többet mond ennél, hogy bár az adomák száma a korábbiak sokszorosára nő, mind szűkebb térre szorulnak köztük Jókai saját szellemes ötletei, alkalmi, pillanatnyi érdekű furcsaságokkal élcelődő írásai. Ezekkel szemben a valóság talajából sarjadt, közszájon forgó, általánosabb érdekű apró történetek kapnak itt hangsúlyt; így érthető, hogy adomái, anekdotái közül százat is felhasznált később A magyar nép adomái c. gyűjteményében; jeléül, hogy ezeket népünkre, életviszonyainkra nézve különösen jellegzetesnek ítélte. A figyelmes olvasó azt is tapasztalhatja, hogy még e gyűjteményből kimaradtak közül is nem egy hasonlóképpen kiemelésre érdemes, szájhagyományunknak napjainkig élő eleme maradt. Egészében így e másfél év adomatermése is Jókai írói pályájának talán legjelentősebb fordulatát: realitás-érzékének, saját viszonyainkat, hazai életünket mérlegelő figyelmének élesedését jelzi. Nem véletlenül. Ez időben írja Egy magyar nábob c. regényét is, amelynek nemcsak fogantatásában kapott részt
