Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

első számában már csupán két csillaggal jelezve kaptak helyet. Pedig épp e tény jelzi, hogy itt a nyomdai szedés lazaságával állunk szemben. Hogy a két csillagos közlések is írónk tollából valók, mi sem bizonyítja inkább, mint hogy közülük a Quiproquo, valamint a Törvényszéki jelenet címűeket írónk utóbb A magyar nép adomái c. gyűjteményébe is felvette. (Vö. Pesti Röpívek 1850. 1. sz. 25. és A magyar nép adomái. Második kiadás. Pest 1857. 100., 107.) Jókaira vall a lap 1—8. számában közölt 33 adoma, illetve rövid humoros életkép formaistiláris jellege, tárgyválasztása és tárgykezelése is. (A Hasonlatok a házasságról c. írás pl. a megiratlanul hagyott adoma-lehetőségeknek olyanféle jegyzéke, mint korábban az Életképekben a „csizmadiát fog" szólást értelmező adomacsírák felsorolása volt.) Az itt közölt adomák egyik csoportja mintha csak a cenzúra teherbírásával kísérletezne. Történeteinek finom utalásai a Világost követő év viszonyaira a magyar kortársak számára félreérthetetlenek, az idegenek, az önkény képviselői előtt való kendőzésükkel Jókai mesteri munkát végez. Néhány nappal az aradi kivégzések első évfordulója után jelent meg itt Igazságszolgáltatás en miniatűr c. szövege; Squear, az angol oktató faggatja itt neveltjét: játszott-e vasárnap? s ahol játszott, ott jelen van-e a mindenütt jelenvaló Isten? S a válasz a fiú igenlő vallomására: „Gaz kölyök! Hát te úgy a laptával megütötted az Istent... már ezért megérdemled a botot." Máskor a francia háborúba vezet az író, a megszállók tréfálkozva szólítják meg a magvető parasztot: „úgyis miénk lesz, amit vetsz, ha megérik"; s az jámborul viszonozza: „Adja Isten, katona uram [...] kendert vetek!" Ismét újabb adoma: „egy városi drabant egy veres sipkás csonkakezű honvédet akart a városházára bevinni", s mivel az a csínyért botbüntetésre számíthatott, inkább a falnak vetette a hátát, de nem ment: „a halált már volt módom megszokni, de a botot még nem!" A hagyományban napjainkig él az Egy kis tévedés c. történet. A becsületes árvamegyei tót legénytől, a kapitányi hivatal ordonáncától, főnöke sárgadinnyét követel, az pedig erre a szomszéd kovács feleségét, Sarkadinét állítja elő. S álljon itt végül az „újdonsült indigenának" adott lesújtó felvilágosítás, amelyet annak „egy idegen" nyújt fővárosunk civilizációjáról: „Van egypár ezer német benne, de annak is nagyobb része magyar" s „van egy nemzeti színháza is, de abban is magyarul játszanak!" E sorozat folytatható, az adomák célzatának, a bennük körvonalozódó korkép jellegének érzékeltetésére azonban ennyi is elegendő. (Vö. sorjában: Pesti Röpívek 1850. 2. sz. 55., 57., 4. sz. 120., 2. sz. 55—56.; 1. sz. 24.) Mindezek olyan általános érdekű darabokkal vegyülnek el, amelyek minden időnek szólnak. Ilyen pl., hogy miért nem köszön K. szabómester X. úrnak, aki pedig mindig nála varratott: „nem kívánhatja senki, hogy kalapomat saját nadrágom előtt levegyem" (2. sz. 56.). Vagy az „uracs" esete, aki menekül a színházból, mikor az Uriel Acosta előadásán a vendégek Manasse ünnepélyére gyülekeznek: azt hiszi ugyanis, „hogy a zsidókkal együtt hitelezői is megjelentek". (3. sz. 87.) Szembetűnően sok anekdotikus történet foglalkozik itt végül a színházzal, színészekkel, az Uriel Ascota mellett hallunk a Tékozló c. tündérdarabról, az Ilka c. operáról stb., s megjelennek az itt vendégszereplő külföldi művészek, mint a törpe Tom Pouce és pantomim játékosai, a bűvész Bergheer, BrauneckerSchäffer, aki a német színházban magyar dalt ad elő, s La Grange asszony, aki öt hónapon át énekelt hazánkban. Mindez összefügg a színház ekkori sajátos szerepével, amelyet mint nyelvünk ápolásának úgyszólván egyetlen nyilvános fóruma betölt. Jókai maga mint szerző az önkényuralom tíz éve alatt hat darabbal kapott helyet a Nemzeti Színház színpadán.