Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

Nem maradhat ki a sorból az 1847-ben elhalt József nádor sem, aki a hivatalért folyamodó prédikátort examinálja: „Nádor: Tud ön magyar? Prédikátor: Tudom. Nádor: Látok." (JKK CB 11:287. — Kiemelés az eredetiben.) Megjelenik végül az ifjú császár, Ferenc József is: „reggeltől estig káromkodik, mint egy manichaeus", miért tették meg császárnak, mért kívánják, hogy seregeket vezessen. „Ménjén kend és apám uram, mondja az ifjú felséges ur a családi konferentiákon. Menjen Ferdinand bácsi, neki elég derék feje van, menjen Pista bácsi, neki elég hosszú lábai vannak, de én szentmártoni-mákos-rétesuccse nem megyek." Jókai hozzáfűzi: „Csalóka Péter elmondhatná: hogy »eb lesz Bécsben császár«." (JKK CB 111:370—371.) Az ilyen és hasonló megjegyzések tanúsítják, mint hozza át Jókai a dinasztiát a magyar adomák-anekdoták sajátos légkörébe, eszmevilágába. Nem térhetünk ki a reakció vezéreinek további torzképeire, jóllehet írónk maga jegyzi meg: „Charivarit nem lehet Jellacsics nélkül szerkeszteni. A mi az olasznak az arlequin, a franciának a bambouche, a németnek a Hanswurst, az nekünk Jellacsics." (JKK CB 111:54—55.) A jellacsicsiádokból azonban éppen ezért inkább szatirikus cikkek, mint adomák alakulnak. Windischgrätz valamivel jobban jár: egyik adománkban a Durchlaucht elé kerülő „gyanús emberről" pl. kiderül, hogy Lator Kálmánnak hívják, s erre — a bécsi szemléletnek megfelelően — kész a kérdés: „Atyafia ön a szerencsétlenül kimúlt gróf Latournak?" Amaz „görcsök között" feleli: „Messziről!" — mire a tábornok szabadon ereszti: „én a latrokat nem bántom." (JKK CB 111:501.) Megjelenik végül Haynau is, kitűnően jellemezve. Radeczky harmincezer katonát kér, de a császár csak Haynaut rendeli mellé egyedül; erre mondja amaz: „többet küldött a császár, mint a mennyit ő kívánt." (JKK CB 111:340., 355.) E sort is bőven szaporíthatnánk. Fontosabb ennél, hogy az országban ügyetlenkedve csetlő-botló osztrák katonák nevetséges eseteiből kiformálódik sajátos típusként, s hagyomány szerűen a második világháborúig egyre visszatér adomáinkban a „német" alakja. A hasonlók példájaként íme a szálláscsináló német katona párbeszéde a bíróval: „— Hallja khent piró ! — Hallom katona uram. — Minthen matyár emper ety emper. — Az biz igaz katona uram. Minden magyar ember, egy ember. — Minten nemett emper, ety malac. — Már 'sz én nem mondom, hogy nem az, ha úgy kívánja katona uram. (Ügy értette a Hanzi, hogy minden magyar emberhez kell egy németet szállásolni, s minden németnek dukál egy malac.)" (JKK CB 111:98.) Vagy ott a beszállásolt harminc vasasnémet esete az özvegyasszonnyal, aki éjjel megszomjazik, a korsót keresi, s véletlen az egyiknek „messze elnyúló órára lép". A német felébred. „Mord! Feuer! Zu den Waffen!" ordítja, mire a többi is felébred, s kérdik „was ists." A szegény nenne ijedtében nem tud egyebet felelni, mint: csak a korsó. „— Was, Kossuth! Kossuth! orditja a német had s ki mezitláb, ki hajadon fővel ugrik ki a szobából." (JKK CB 111:289. — Kiemelés az eredetiben.) A szájhagyomány a „német" hasonló ügyefogyottságainak triviálisabb példáit is fenntartotta. Mintegy ellenpólusa mindezeknek a szabadságharc hőseiről szóló anekdoták csoportja, a műfajnak időrendben következő újabb rétege Jókai munkáiban.