Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

A vezérek és katonák mondásai, vitézi tettei, szellemességük, emberségük a Charivari híranyagában Jókai által pompás, veretes műalkotásokká alakulnak. Példaképpen csak a Bemről szólók közül néhányat. A piski hidat e szavakkal bízza Kemény Farkasra: „Ist die — Brücke — verlo — ren: — Sieben — bürgen verlo — ren" — az írásjelek itt Bem beszédmodorát érzékeltetik, aki Jókai szerint „szeretetreméltóképpen töri a német nyelvet". Ám ez a hang katonásan szuggesztív is egyben, s a másfélnapos öldöklő csata után Kemény Farkas a visszatérő tábornokot ezzel fogadja: „A hid nem veszett el;" s Bem válasza: „Ugy Erdély sem veszett el." (JKK CB 111:238., 536.) Máskor arról ad hírt Jókai, mint kerget el Bem egy veszélyeztetett ágyú mellől pusztán kemény szavakkal hét svalizsért: „Semmirekellők! Ez nem a ti ágyútok. Pusztuljatok." (JKK CB 111:46., 238.) Egy másik anekdotában elfogott s fogságban halálra rémült szász legényt hallgat ki, s megszánja a foglyát. „— Szászokból áll-e zászlóaljad? — Csupa szászokból, ollyanokból, mint én. — Ép olly legényekből.. .? — Igen. — Ugy bocsássátok őt haza. Ezek nekünk nem árthatnak." (JKK CB III: 69., 239.) Damjanich, Guyon, Leninigen, Görgey hasonló jelenetek hőseiként lépnek itt elénk. De nem kevésbé jellegzetesek e történetekben az egyszerű katonák. Katona-, főként pedig huszáradomáink, úgy látszik, a hétéves háború alatt bontakoznak ki, s az 1788—89. évi török háború, a Napóleon ellen vívott csaták éltetik tovább 1848-ig. E régimódi csaták a maguk „kisüzemi" megoldásaival élesen elválnak a későbbi, roppant hadigépezettel, tömegpusztító technikával űzött háborúktól; s ennek megfelelően humoruk is más. A személyes bátorság, a katonatársakkal egybeforró bajtársiasság, bizonyos demokratikus kapcsolat a tisztekkel, vezérekkel, akik együtt harcolnak velük, s a velük közös sorsot vállalják, a szenvedések hányaveti tűrése s végül fitymálása az ellenség mégoly nagy túlerejének — íme, e régi katonavilág adomáinak főbb motívumai, amelyeket olykor Jókai megújított alakban hasznosít. A szabadságharc adomakincsét is hasonló motívumok éltetik. Kartáccsal lövi a tüzérség a németet, s a huszár morogva biztatja a tisztet: „Kapitány uram, legyek emberséges, ne hagyja lőni azt a szegény németet. Eresszen minket rá." A tiszt elhárítja — nem szabad. Utóbb ismét kérleli a katona, hadd mehessenek a szegény vasasnémetre: „bizony szégyent vallunk vele, ha elszalad." A válasz ismét — majd később. Utoljára is megfut a német lovasság, a huszár pedig öklével fenyegeti fiatal tüzéreinket: „Várj gyerek! Elkergetted előlünk a németet." (JKK CB 111:336—337.) A szolnoki csatában osztrák törzstiszt kérleli a huszárt: „— Kérek pardon huszár camerad! A huszár rárimel: — Menj pokolba! tán az ördög ád." (JKK CB 111:156—157.) Pénzt zsákmányol egy csatában egy másik huszár, próbálja elinni a kocsmában, elosztogatni pajtásainak. Ezek figyelmeztetik, mi marad így meg magának? „Vágok én magamnak holnap megint másikat" — hangzik a válasz. (JKK CB 111:244.) Szekéren viszik a sebesült huszárt, megszabdalták ruháját is. „Ne búsuljatok — vigasztalja ismét a sajnálkozókat —, csak a ruhámért kár, majd ha ujjat kapok, megint visszamegyek, a bőröm meg kitelik a maga foltjából." (JKK CB 111:442.) A szebeni betöréskor a székelyek nem engedik Bem tábornokot a harc sűrűjébe: „ha ott benn meglövik, akkor vége az országnak." (JKK CB 111:516—