Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Sándor István: Adomák és adomafunkciök Jókai életművében

1849. február 9-től július 7-ig Jókai tollából 120—130 adomát közölt. E gazdag anyagnak csupán témaköreit áttekinteni sem egyszerű feladat. Egy rétegük kétségkívül folklór-érdekű, adomahagyományunknak a nép ajkán élő, onnan ellesett darabjait tartalmazza. Ilyenek a székelyföldi Oláhfaluról szóló történetkék: mint kérték s kapták is meg II. Józseftől azt a képtelen kiváltságot, hogy „akinek lova nincs, járjon gyalog" — megszabadulva így az előfogat (forspont) állításának terhes kötelességétől; sőt ehhez azt a privilégiumot is, hogy Kolozsvár Oláhfaluhoz ezentúl csak két mérföldre legyen — jogot nyerve így, hogy deszkáikkal Kolozsvárt is kereskedhessenek. (JKK CB 11:212.) Ilyen a cigány esete is, aki a kérdésre, kié ez a kilenc meztelen purdé? — azzal válaszol: „nyolc az enyim, de a kilencediket is én ruházom"; vagy a másik cigányé, aki a báró Lajos nevű agarát megüti, felelősségre vonva pedig azzal védekezik: „jaj nagyságos uram, én biz azt gondoltam, hogy kutya." (JKK CB II: 291—292.) Feltűnnek itt az orvosról szóló adomák is; szaktanácsa a híres pörlekedő asszonynak, aki nyelvét fájlalja: „Pihentetni kell, asszonyom." Hasonló az egykedvű orvos párbeszéde a férjéért aggódó asszonnyal: „— Fekszik az uram, jöjjön el, nézze meg. — Ejh mit nézzek rajta, csekély a baja. — Jöjjön el uram, nézze meg: eltemethetjük-e már férjemet, mert meghalt. — Hja! Halál ellen nincs orvosság." (JKK CB 11:415—416.) Említésre méltó az írónak szülővárosát említő adomája is: a komáromiak a régi Nepomuk szobrot újjal cserélik ki; erre a gíbernyúzi község elkéri a kopott Nepomukot a szőlőhegyre — Orbánnak. (JKK CB 11:137.) Zárjuk le példáink sorát a rátótiak esetével, „kik midőn a falu kovácsát akasztófára ítélte a vármegye, folyamodtak az iránt: hogy mivel nincs több egy kovácsnál a faluban, szabó pedig van kettő, akasztasson fel a vármegye egy szabót a kovács helyett." (JKK CB 11:216.) Szembetűnő, hogy a hasonló folklór-érdekű szövegek úgyszólván kivétel nélkül a márciust követő napokban tűnnek fel Jókainál. Időszerűségük csekély; jelzik azonban e népi hagyományként élő műfaj fokozódó becsületét. Jókai irodalmi anekdotáihoz ez az adomacsoport szolgáltatja a műforma mintáit. A következő jellegzetes réteg írónk Charivari-féle írásaiban a politikai anekdota volt. A visszahúzó, reform- és forradalomellenes, de főként az ország függetlenségét támadó törekvések képviselői mint típusok kerülnek e műfajban pellengérre. Ezek sorában a szélsőségeket a Habsburgok képviselik, az anekdoták itt — részben vándortémákból — valóságos történeti képcsarnokká állhatnak össze: A sort Mária Terézia nyitja meg: kérdése valami zavargás alkalmával, mi baja a canaille-nak? „— Nincsen kenyerük szegényeknek, felelék neki. — Minő finnyáskodás ! szól erre méltó indignatióval a királyné, ha nincs kenyerük, hát mért nem esznek zsemlyét?" (JKK CB 11:134. — kiemelés az eredetiben.) Azután I. Ferenc következik, aki az országgyűlésről citálja maga elé a keménykötésű ellenzéki képviselőt (Motesiczky Mórt): „Még csak nem is is diákul, hanem németül végtül végig pirongatja s elmond neki mindent, a mivel egy embert meg lehet ijeszteni. M y hallgat — türelmesen. A felséges császár elvégzi beszédét s várja a hatást, mit szavai a követre tőnek; ez pedig egész phlegmatice azt feleli az egészre, megtörülve hosszú zsiros bajszát; nix tájts!" (JKK CB 11:63.)