Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény
szetartó erejére hagyatkozik. Mintegy belülről halmozza, sűríti, koncentrálja a forma minden lehetőségét, s magát a műfaji keretet is alárendeli e formának. Még a cselekmény összefogó hálóját is ebből fonja meg, hol lazábban, mint a Nábobban, hol szorosabban, mint Az új földesúrban. Regénykompozíciónak ez a háló nyilván gyengének bizonyulhat, biedermeier románc összetartására való inkább, mint nagyfeszültségű cselekményre. Szerencsére a belé gyűjtött anyagnak nincs is robbanó dinamikája, csak meleg fényű ragyogása. A románcos-biedermeieres hálót többnyire le is hánthatja róla az, aki ezt a könnyesen-óvatos műfajt s ezt az érzelmesen-józan irányzatot nem kedveli. Csupa fényesre csiszolt könnyű ékszer terül elénk a lefejtett hálóból. S a háló nélkül is együtt maradnak: nem repíti őket belső feszültség szerteszét. Ugyanannak a világnak részei, ugyanaz az összetartó erő van mindenikben jelen. A magyar nemesség, a kisvárosban is otthonos magyar birtokosság Pickwick-világa ez. Egy menthetetlenül süllyedő életforma emberi értékeinek meleg humorú utolsó fölcsillanása. S ez az a pillanat, amidőn másodszor is mélyen megszeretjük Jókait. Mert nincsen hosszan tartó, szükségszerűen és szervesen kialakult történeti életforma érték nélkül. A középkelet-európai kastélyok, udvarházak és kúriák is megteremtették a maguk igazi emberi kapcsolataikat, formáikat, amelyekben egy Mickiewicz, egy Turgenyev, egy Tolsztoj is el-elgyönyörködött. Ismerték ezeknek az életformáknak és kapcsolatoknak kegyetlen fonákját is, s tudták azt is, hogy védhetett énül el kell tűnniük. Humorral és elégiával, iróniával és szatírával szóltak e mulandó formák múlandóságáról vagy múlni nem akarásáról Ám épp ez a humor és elégia, irónia és szatíra segíti megszületni olvasójukban azt a magasabb kettős fölismerést, hogy történeti formák pusztulása mindig értékek pusztulásával is jár együtt, amelyek helyett azonban az élet, a valódi történeti közösségek élete mindig megteremti a maga új értékeit. Jókaiból — talán nagy (1850-es) évtizede történeti körülményei következtében, talán tudatosult szociális kötöttségei nyomán — hiányzott a szatíra s jórészt az irónia is ezzel a világgal szemben. De ha nem apológiával, ha nem azzal a szándékkal szól erről a világról, hogy a nemzeti liberalizmus jelszavainak lélektant helyettesítő patetikus ismételgetésével történéseiből alkossa meg a jövendő történelmét, elragad színes emlékidézéseivel, lírai bensőségével, sorsérző melankóliájával. Ellenben ha apológiára vállalkozik, nagyarányú szerkezeti építményei szervesség nélkül üresen ásítanak, retorikája hangosan kong. A kőszívű ember fiainak feltornyozott cselekményét, agyonkombinált jellemrendszerét lehet hiperbolának nevezni, eposznak mondogatni, a Fekete gyémántok frázisait, jellem változásait napilapokból korszükségletként igazolni — Berend Iván azonban éppúgy belső szervesség nélküli retorikai szócső, regényszerkezeti akrobata marad, mint Jenőy Kálmán vagy (legtöbb helyzetükben) a Baradlay testvérek. Péterfy Jenő híres tanulmányában azt vetette Jókai szemére, hogy nem tudunk meg regényeiből semmit az emberről; ahol a cselekménymotiválásnak a történeti-emberi lényegből kellene valamit felfednie, Jókai ott motiválásként liberális vagy nemzeti frázisokba csap át. Péterfy, megállapíthatjuk, igaztalan volt Jókaival szemben. Általánosítása okán volt igaztalan. De aligha az ő (s Gyulai) ellenfeleinek volt e kérdésben igazuk, hanem inkább Arany nagyszerű bírálatának, amely épp a kisrajz ragyogó mesterét, egy szerves életforma benső hitelű ismerőjét, egy az életképformát kitöltő regény világ feledhetetlen atmoszférateremtőjét dicsérte benne.
