Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Németh G. Béla: Életképforma és regény

szokásai a vélt helyes egyensúly érdekében, az író helyzetkombinációi jegyében gyökeresen megváltoznak, alkalmazkodnak az új szituációkhoz; közelednek egymáshoz s távolodnak egymástól, sőt helyet is cserélnek. Magában a hősök egyéniségében, személyiségében alig áll be változás. Ankerschmidt éppoly igazságszerető s méltányos ember volt addig is, míg nemzeti hovatartozandóságát meg nem változtatta, mint ahogy az maradt azután is; a regény folyamán azt érti meg, meglehetősen naiv motiváció, de annál gazdagabb helyzetkombináció kíséretében, hogy az igazságszerető embernek ebben a konkrét történelmi vitában hol a helye. Straff sem változott belsőleg, mint ahogy a másik oldalon Garanvölgyi Ádám s Aladár sem. Elizből ugyan Erzsike lett, de emberi, lelki, szellemi minőségei éppúgy nem alakultak át, mint a halálra keseredett Hermine-éi sem. Pedig erről a regényéről maga mondta, „hogy történelem a meséje", s „azok az alakok mind-mind itt éltek, az a küzdelem valóban itt folyott le a szemünk előtt, valóban szerepeltünk is benne". Az mindenesetre sokat mond, hogy a regénynek főleg ama jellemei maradtak a cselekménykellék szintjén, amelyeknek ábrázolására az életképforma fölülről néző, joviálisbenevolenciás, egynemű értékrendű közelítésmódja eleve alkalmatlannak mutatkozik (Hermine, Straff, Pajtayné). Hadd hozzunk még egy kissé tán tiszteletlen ellenpéldát is. Mint akkor is, s azóta is annyian, Jókai is megkísérelte a reformkor vagy talán egész történelmünk legösszetettebb egyéniségének, Széchenyi világának fölvázolását. S ha nem tudnánk, kinek a megidézése volt célba véve, bizony nem egykönnyen ismernénk a rajz mögött a modellre, a Naplók és az értő kortársi följegyzések Széchenyijére. Aki Jókai ábrázolásmódjának kérdéséhez nyúl, nem szabad egy pillanatra sem felednie a kettősséget, amely az életképforma epikai dominanciája s Jókai vallott társadalmi nézetei között fönnállott. Egy polgári liberális elvekkel ékített nemesi-patriarchális, polgári-patriarchális világképet hordozott lelkében. Erre épült, ennek képzeteiben öltött testet jóságra, igazságosságra, emberi megértésre, bensőséges othoniasságra vágyó érzelem világa, őszintén hitt, érzelemmel akarta mindazt az értéket, amit a liberalizmus legszebb jelszavai hirdettek, s fejeztek ki. De sejthetően, sohasem gondolta végig azokat a mélységes ellentmondásokat, amelyek e jelszavak s az ő valódi világképe között (s e jelszavakban önmagukban is) feszültek. 8. Az életkép\j'orma két értékpólusán: a bensőségesség s a nosztalgia formái Legmaradandóbb alkotásai mégis többnyire ennek a végig talán soha nem gondolt, de a történeti és egyéni alkalmak kényszere következtében többször átérzett s átélt ellentét két szélső pólusán helyezkedtek el. Az életképformát, amely a két nagy centralista regényíró működése nyomán már időszerűségét látszott veszteni, s két szélső ponton sikerült újra, bár tökéletesen más-más módon, nagy esztétikai teljesítőképességűvé emelnie. Az egyik ezek közül az, amely mögött a közösségével való egyetértő elégedett azonosulás s a közösségére való művészi rátalálás öröme, élménye áll. Érzékelő gyönyörűséggel fedezi föl, emlékező boldogsággal idézi meg, családias melegséggel sorolja elő, mennyi érték, főleg mennyi leírni, elbeszélni, megjeleníteni való, Lust zu fabulieren-ra méltó alak, táj, történet él lelkében, világában. Csupa aprólékos tárgyiasság s csupa bensőséges líraiság ilyenkor egyszerre. Nem sokat törődik ilyenkor a cselekményalkotás kérdésével. Egészen az életkép ösz-