Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - E. Csorba Csilla: Jókai „Ingres hegedűje" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek)
vagy a weimari Goethe-múzeumban látható.) A tárlatok alkalmával a „műveket" esztétikai, pszichológiai, grafológiai és műtörténeti szempontból elemezték, s igyekeztek azok jellemzőit is meghatározni. A közelmúltban a Revue de l'Art 1979-es évfolyamának különszámában hat szerző tett kísérletet arra, hogy egy kis lexikon keretében, minél több irodalmi személyiségre — így magyarokra is — kiterjesztve a vizsgálódást, a kérdés megközelítésének egységes szempontjait kidolgozza. Bevezető tanulmányában Werner Hoffmann a festő-rajzoló író fogalmának megjelenését az „ut pictura poesis" elvével szakító lessingi esztétika megszületése idejére, a XVIII. század második felére teszi. Goethe szerint: „Egy csapással megsemmisült az oly hosszú ideig félreértett ut pictura poesis, világossá vált a különbség képzőművészet és a szó művészete közt, a kettőnek csúcsai elkülönültek, akármilyen közelről érintkezik is alapjuk. A képzőművész maradjon meg a szépség korlátai közt, a szó művésze azonban nem nélkülözheti a jelentésnek mindenféle irányát, s ezért neki szabad túllépni e határokat." (Goethe: Életemből, Költészet és valóság, Bp. 1965. 290—291. — Kiemelés az eredetiben.) Az egymástól függetlenedő, alá- és fölérendelési viszonyból kilépő irodalom és képzőművészet, irodalom és festészet az elkövetkező évtizedek során még többször került az összehasonlítás és a megméretés mérlegének serpenyőjébe. A német romantika nagy teoretikusa, August Wilhelm Schlegel szerint a költészet „mintegy közös középpontja minden művészetnek, ebbe térnek vissza, s azután abból indulnak ki ismét". (Schlegel i. m. 187.) A költészetnek-irodalomnak a többi művészetekkel szembeni elsődlegességét osztotta a XIX. század eleji magyar társadalom művelt rétege is. A költőt mint tudóst a Magyar Tudós Társaság már tagjai sorába fogadta: Berzsenyit mint filozófust, Kazinczyt mint történelemtudóst választották be a díszes gyülekezetbe. Az építész, a szobrász, a festő azonban még sokkal kisebb erkölcsi megbecsülésben részesült, s hármuk közül a festő szorult a legutolsó helyre. A céhkeretekben gondolkozó polgárság a kötöttségektől mentes, vándorló, pusztán tehetségükből élő képírókat nem becsülte, azokat a bohém, nem biztos egzisztenciájú elemekkel azonos szintre sorolta, s képzőművészi igényét, ha volt egyáltalán, osztrák festők műveivel elégítette ki. Művészi hagyomány, művészetpártoló közönség, magasabb fokú képzést biztosító oktatás híján az országban vándorló festők jó része valóban érdemtelen volt a „művészi" jelzőre. A társadalmi-anyagi megbecsüléstől megfosztott, tehetsége kibontakoztatásának lehetőségeivel nem rendelkező festő és az alacsony színvonalú képek elutasítása a magyar társadalom fejlettségi színvonalából következett. A festők jelentős része a ritkán adódó arcképmegrendelések mellett oltártáblák, boltcégérek festését, vándorkomédiások díszleteinek elkészítését vállalta, így tett a megélhetést biztosítani kívánó számos kismester, pl. Varságh, Kiss Bálint, Kozina Sándor, Dosnyai Károly, Telepy György, sőt néha a tehetségesebbek is ezekhez, a festészettel csak technikai értelemben rokon műfajokhoz kénytelenek — anyagi okokból — folyamodni; ,,. .. a festők művészetét az uccán tanultuk megismerni. Igenis: a boltcímereken. Ne tessék gúnyosan fintorgatni orrukat! Egy-egy boltcímer epochális esemény volt azon időkben. [.. .] Maga Than Mór sem tartotta ambícióját csorbítónak, hogy egy »szép juhásznéval« díszítse fel a »Kígyó tér« sarkát [. ..] Hát akkor ez volt a mi műtárlatunk : s a boltos volt a Mecénás." (Jókai Mór: Volt — van — és lesz, Az Est Hármaskönyve 1925. 111.)
