Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A MŰHELYBŐL - E. Csorba Csilla: Jókai „Ingres hegedűje" (A festő Jókai és a tardonai önarcképek)
így rangon alulinak, s nem dicsőségszámba menő eseménynek számított, ha egy jómódú ember kedvtelésből ecsetet fogott kezébe. A festészet vázlatosan ismertetett XIX. század eleji helyzetében az 1830—40-es évekre is csak kis mértékű, a minőségi változástól egyelőre távolálló javulás volt észlelhető. Ezzel szemben a Széphalom, majd Pest körül tömörülő, egyre szervezettebb, a tehetségekre figyelő s műveiknek a szaporodó folyóiratokban fórumot teremtő írói vezetés mellett az irodalmi életben való részvétel már rangot, s fokozatosan megélhetést is biztosított művelőinek. A kettős tehetséggel rendelkező Kisfaludy Károly, aki festőként — témaválasztásával, modorával — évtizedekkel megelőzte a nemzeti festészet fejlődését, a műveiért kapott honoráriumból nem volt képes megélni. Költői-drámaírói tevékenysége mellett, mely szintén nem biztosított anyagi függetlenséget — irodalomszervezői—szerkesztői munkássága hozott számára rendszeresebb jövedelmet. A magyar nyelvű költészetet és irodalmat népszerűsítő, s azt magas szinten művelő Vörösmarty-nemzedék nyomában nagy számban jelentkeztek a Szózat költőjének műveihez felnövő fiatal tehetségek. Elsősorban tehát a társadalmi körülmények adják meg annak a magyarázatát, hogy az Ásvai Jókay-család legfiatalabb gyermeke, Móric, bár a festészethez érzett tehetséget, mégis a biztos megélhetést nyújtó ügyvédi pályát választotta, majd első irodalmi sikere után, jóllehet korábban festőként is elismerést szerzett, egyértelműen az irodalom mellett kötelezte el magát. A festészet és az irodalom korabeli helyzetéről Jókai több esetben megemlékezett. „Aki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni, ott volt festőakadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen miből megélnem. Maga a portréfestés nagyon vékonyan ereszt." — utal az erkölcsi-anyagi megbecsülés hiányára mint a tehetséggel rendelkező, a szokásos kenyérkereső pályától idegenkedő magyar ifjakat a festőművészettől elrettentő egyik legfőbb körülményre. (Jókai Mór: Volt — van — és lesz, Az Est Hármaskönyve 1925. 117.) Jókai életrajzi vonatkozású írásaiban szeretettel gondolt komáromi, pápai, kecskeméti éveire, amikor még festőnek készült, s a festészetre mint elszalasztott lehetőségre, olykor nosztalgiával emlékezett: „Jobban is szerettem: tehetségem is volt hozzá. Nagyszámú arcképeim tanúskodnak róla." Saját müveit elemezve pedig kijelenti: rajzai „sejteni engedik, hogy lett volna belőlem valami, ha ezen a dicsőségtermő pályán maradok". (Jókai Mór: Visszaemlékezések Vörösmartyra, Az Est Hármaskönyve 1925. 171.) A Barabás Miklós, Munkácsy, Benczúr sikerét megérő Jókai a festészetet nemegyszer — egy évszázadon át uralkodó, közhelyszámba menő megállapítással — az irodalom fölé emeli: „A festőé az égen a szivárvány, a költőé csak a hulló-csillagok. — A festő beszárnyalja az egész világot, a költő oda van nőve a maga nemzetéhez." (Uo.) E többször hangoztatott megállapítás korábbi századok esztétikai vitáinak érveiből merít, megfogalmazva azt a gondolatot, amely szerint az egyetemes kommunikációs nyelvvel rendelkező, a vizuális befogadást igénylő festészet világos és közérthető, országhatárokat nem ismerő, míg a költészet csak azok számára élvezhető, kik a nyelvet ismerik. Jókai képzőművészeti tevékenységében a fafaragványokat leszámítva három nagy műfajbeli csoportot különíthetünk el: portrék, ideértve a karikatúrákat is, irodalmi illusztrációk, táj- és városképek. Tudásának legjavát az arcképeken s a város- és tájképeken nyújtotta. Ez utóbbiak egy részét a festőiség, a puha ecsetkezelés jellemzi, a tájról a művész összbenyomását, impresszióit közli. A
