Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

az emlékezetemben s tengeridő után megörökítettem a hangíró gépben". (Emlékeimből, HhM 4:126.) Békefelhívását a rádió elődje, a „telefonhírmondó" is megőrizte. Maga is kísérletezett kertészeti gépek tervezésével. Nemegyszer a gyárak prototípusait is átvette kipróbálásra. Egy műszerkereskedő például vele próbáltatott ki egy olasz rovarölő fújtatót (Pesti Hírlap 1896. július 1.). A kecskeméti mezőgazdasági kiállításon látható az a szőlőprés, amelyet ő ajándékozott Wéber Edének, a homoki szőlőt meghonosító híres svájci tudósnak (Dr. Für Lajos szíves közlése). Jókay Jolán szerint 1893 decemberében „toldalékot" építettek a házhoz „a kis jövendő onoka [Feszty Masa] számára meg azáltal bátyám is nyert még egy szobát az emeleten hálószobája mellett, mire neki is nagy szüksége volt, mert ismét felszaporodott a sok emléktárgy". (IX. 10.) Fesztyék engedékeny nagyvonalúsága és gondoskodása minden szempontból megnyugtatta Jókait. Itt senki sem kényszerítette olyan mikro-környezet elviselésére, amilyet lényegében addig is csak elfogadott. Az emlékekben élő múlt és a jelen igénye, a kezeügyébe kívánkozó tárgyak elhelyezése és a megfontolt mozdulatokra utaltság — szerencsésen, bár kissé megkésve találkoztak egymással. Ha ez a lehetőség a múzeumi áhítatot megmételyező „sárga házban" adatik meg neki, valóban felépült volna egy ideális Jókai-emlékmúzeum, mely plasztikus tükörképe lehetett volna életének, művészetének és alkotásai szülőhelyének. így is költői pályája jutalmául, élete legkényelmesebb és legszebb öt-hat esztendejét érte meg a Bajza utcában, a „kis velencei palazzóban". * * * A bútorok és tárgyak elhelyezése egész életében hatással volt írói szemléletmódjára. A hangulatkeltő realitásokhoz hasonlóan a tárgyak is az optimizmus jogosságát szavatolták. Ugyanakkor művészi igénye is megszabta a relikviák és az azokat keretező szobák helyzetét. Ahogyan életvitelét áthatotta, költészetében is megnyilvánult a függetlenítőnek hitt izoláltság. A külvilág elől félrehúzódva — teleszkóppal vagy csupán a zöld növényfüggöny mögül — pillanatfelvételre lesve tanulmányozta az embereket és a rövid lélegzetű eseményeket. A megnyugtatóan mozdulatlan relikviák fedezékéből az életre rácsodálkozva válogatta ki a mindennapok szereplőit, s szinte rejtett kamerával „festőként" követte az emeleti ablakból belátható „mozgó portrékat" és azok gondolatjárását. Akkor érvényesült igazán a külső impulzusok iránti fogékonysága, éles megfigyelőképessége, átélő és átéltető tehetsége, fordulatokat szomjazó kíváncsisága, fonákra fogékony ironikus hajlama, ellentéteket kiugrató szatirikus kedve, amikor leszűkített térből, közelről toborzott zsánerfigurákkal népesítette be műveit. Hogy a hívővé avatott olvasóval együtt fejtse meg és minősítse a jellemző gesztusokat, arcvonásokat, de mindenekelőtt a lélekháborgást felnagyító szemvillanásokat. Magához csábította az egyenjogúsított olvasót s bemutatta neki a félig hallott, félig értett kiérleletlen jeleneteket és a megoldás elől elkalandozó történeteket. A krimiíró módszerével vezette, gondolkodásra kényszerítette a társul választott olvasót s együtt közeledett vele a „végkifejlet" felé, hogy ki-ki találékonysága szerint fedezze fel a megoldást — útközben vagy csak a legvégén.