Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

Jókai varázsának egyik titka a szubjektíven szelektált hétköznapi rendezése, az egyszer megtörtént mozgósítása és átmentése a művészet világába. Mert sok szempontból ráérzett a művészet modern követelményeire is, s nemegyszer akaratlanul, zsonglőri mutatványként, fölényes eleganciával valósította meg azokat. De amíg otthonosan mozgott az elérhető világban, bizonytalanná vált, ha egyéniségétől és ifjúkori ideáljától messzire merészkedett. E különleges költői szemléletre vall többek közt az is, ahogyan egyetlen pontról éles totálképben vetítette elénk a környezetében lejátszódó katasztrófákat. De a közelről érzékelt „rémesemények" megjelenítése csak részben kárpótol azért, hogy távolodó tekintete előtt elmosódtak a messzebb mozgó alakok, hogy rejtekhelyén csak a harsogó hangokat, az égbe csapódó fényeket, az összeolvadt tömegjeleneteket érzékeltette, s e sejtelmes impresszionista képek, a félrevert harangok zúgása csupán érdekkeltő jóslásként ígérik a romantikus folytatást. Nem az előzményeket zárják le, hanem az elbizonytalanodást jelzik, az összefüggések szem elől tévesztését s néha — ezt még Jókaival kapcsolatban is megkockáztathatjuk — a fantázia „üresjáratát". Mert a túlságosan közeli szemlélet nagyít, torzít akkor is, ha nem tud vagy nem akar manipulálni. Két fejezet közti szünetben szinte azt várjuk, hogy az író teleszkópért nyúl, mert látni és láttatni akar. Közelébe szólítja a szereplőit s azok meg is jelennek előtte. Vagy maga keresi fel őket. Számtalan, dicséretre méltó példával illusztrálhatjuk, hogy hiteles,, „népes országismeret" céljából eredeti környezetükben kutatta fel regényei hőseit és tájait. Művészi látásmódja mégsem tud végérvényesen elszakadni a reflexszerű en megszokottól: minduntalan beleütközik a relikviákkal terhes szobafalakba, s az ablakból belátható szűk világhoz tér vissza. Ezért érzünk pózt abban, ahogyan szétnéz regénycselekménye eredeti tájain. Térben, időben és tartalmilag előre megszervezett tanulmányútjain mint furcsa realista ceremóniákon akaratlanul is félrefigyel. Nemcsak arra kíváncsi, amit kalauzai feltaláltak számára. Se ideje, se türelme — de még csak lehetősége — sincs arra, hogy mások szemével fedezze fel a maga számára fontosat, a lényegest, s Komáromként ismerje meg Magyarországot. 7. Az írói jubileum árnyékában „Nem vádol a múltam, nem kápráztat a jövőm." (Solitudo) Jókai ötvenéves írói jubileumát 1893 októberére tervezték. Március 22-én Budapest székesfőváros díszpolgárává fogadta. S ezzel megindult a hódolatnyilvánításnak egy olyan áradata, amelyre se azelőtt, se azóta nem volt példa irodalmi berkekben. „Éppen, hogy Te deumok nem voltak a templomokban, csak éppen a harangok nem zúgtak a tornyokban" — jegyzi meg Mikszáth Kálmán. (I. m. 2.k. 242.) „Soha még egy nemzet munkása úgy megjutalmazva nem volt, mint én a magyar olvasóközönség által." (A Jókai-jubileum és a Nemzeti Díszkiadás története, Bp. 1898. 233.) ,,.. . amidőn engem az én fenséges uram, imádott nemzetem, az egész Magyarország legnagyobb kitüntetésének polcára fölemelt, a megidvezülést éreztem itt a földön, előlegezve a halhatatlanságból" — írta Jókai Mór (Az életem története — kézirat).