Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

fürkészte. Miként A névtélen vár c. regényében Vável Lajos, ő is megfigyelte vele a falusiak életét. (JKK R 34:76.) Köztudott, hogy szerette az üveg- és porcelánedényeket. Nehéz talpas poharakból kortyolgatta a vizezett bort. Az ötvenes évek végén szerezte meg azt a látványos herendi porcelánkészletet, amelyet Szeremley Samu „reformkori metszetei" díszítenek. E ritka nagybecsű garnitúra az Iparművészeti Múzeum tulajdona. 1871-ben meglátogatta a herendi porcelángyárat, s szép ajándékokat akart vásárolni (Váli Mari 299.). A herendi porcelánok ma is emelik kiállításaink hangulatát, a Fischer nevű tulajdonostól kapott ultramarinkék csészével együtt (uo. 302.). 1873-ban Füreden ünnepelték a Jókai-pár házasságának 25. évfordulóját. A rokonok és a „fürdővendégek elhalmozták mindenféle emléktárgyakkal és virágokkal" őket. A herendi „porcelángyáros két gyönyörű virágtartót küldött, egyiken J. M., a másikon L. R. monogrammal s egy csészét, melyre néném és bátyám arcképe volt festve". (Jókay Jolán VII. 57—58.) A nyolcvanas évekre a „füredi villa épp úgy meg volt rakva minden lehető bútorfélével, mint a többi lakás". (Jókay Jolán VIII. 52.) Laborfalvi Róza halála után Jókai meg akart szabadulni a zsúfolt nyaralótól, hogy felejthesse felesége emlékeit (Szomaházy István: A meglopott Jókai, Magyar Szalon 1894. január). S egyébként is ekkor már a Svábhegyen alakultak kedvezőbben munkakörülményei. Egyes vendéglőket bezártak, a zaklató bohémvilág meg kiöregedett, kihalt. S a rokonok számára sem volt közömbös, hogy Balatonfüred fénye is megfakult. Jókai 1899-ben Michelini János veszprémi gabonakereskedőnek eladta a villát — bútorostól (Lipták Gábor: Jókai Balatonfüreden, Bp. 1960. 32.; Jókay Jolán VIII. 59.). 19 évvel később vásárolta vissza Jókay Károly unokája, Jókai Ihász Miklós. 1941-ben penzió lett belőle s a szétszóródott bútorzat egy része magántulajdonban maradt fenn, egy része pedig a tihanyi múzeumban található. Előfordulhat az is, hogy a megsemmisített — de az emlékezetben megőrzött — relikviák tanúskodnak, s fontos szépirodalmi művek értelmezését segítik elő. Miként a „titokzatos meráni küldemény". Jókai érzelmi egyensúlyát egy 1866-ban elhunyt „szép vétkező" is kibillentette, de a nagy családi vihart Lukanich Ottilia váltotta ki. Egy 1848-as honvédtiszt özvegye addig rimánkodott az írónak, míg el nem vállalta leánya gyámságát. „A kedves Ottiliának" dedikált fényképe jelzi, hogy Jókai nem volt közömbös gyámleánya iránt. Laborfalvi Róza tudta nélkül, először Arácsra, majd Meránba küldte gyógykezelésre Az arany ember főhősének modelljét. De Ottiliát beteg tüdeje így is sírba vitte. 1878 februárjában a meráni tanító eltemettette Ottiliát s gyámjának visszaküldte egykori ajándékait — és német nyelvű szerelmeslevelét. Laborfalvi Róza férje távollétében felbontotta a küldeményt, de nem tudván elolvasni a levelet, Jókay Jolánt hívta segítségül. Jolán az első két sor elolvasása után belátta, hogy „folytatni nem lehet". A „megcsalt" Laborfalvi Róza olyan botrányt kavart, amilyenre nem volt példa a Stáció utcában. A családi dráma úgy elfajult, hogy már-már elsodorta házasságukat. Jókai kettős gyilkosságra határozta el magát. A tragédiát Hegedűs Sándor azzal akadályozta meg, hogy kiragadta Jókai kezéből a hatlövetű pisztolyt, a meráni csomagot pedig „bedugta a kályhába, hogy még csak nyoma se maradjon". (Jókay Jolán VII. 9.) Ezek az eltüntetett „relikviák" még így is tanúskodnak. Mindenekelőtt az „arany ember" érzelmeinek őszinteségéről.