Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről

történelmi korok változásaiból. Meghökkentők, irritálok a színek, a lelki, szellemi börtönökre figyelmeztetnek az írók. És gondoljuk csak meg, hogy a kortárs világirodalom álöitözetei, ruhacseréi, szerepcseréi mennyire „leleplezik" — realista és romantikus miliőben egyaránt — a lélek inkognitóit, az emberek jellemükön hordott álöltözeteit. Scott egy helyen „felvett jellemről" beszél, ami ugyanúgy jelenthet szerzett, tehát kialakított, neveléssel, szoktatással megformált jellemet, és jelenthet hamisat, megtévesztőt. Amikor egy XIX. századi művész világába tekintünk, meg kell ismernünk világképét és szemléletmódját, meg kell értenünk azt az eszmei kulcsot, aminek az alapján alkot, amiből megteremtette a maga művészetét, saját birodalmát. A század ilyen közös szemléleti alapja a már fentebb kifejtett embereszmény, a jóságban hivő emberszemlélet, az erkölcsi eszmény, amit csak a közérthetőség kedvéért eredeztetünk most a kanti filozófiából, annak kategorikus imperatívuszából. Goethe tudatosan követte ezt, de a benne művészetté vált morál sodró és vonzó divat lett, a művészi esztézis törvénye és metodikája. Viszont az erkölcsi valóságérzés erős hitű embereket és biztonságos helyzeteket követel meg. Az erkölcsi viszonynak és szemléletmódnak a tudatosulásától kezdve minden író megküzd ezzel a tragikus meghasonlásig is elvivő lélektani, tapasztalati világérzéssel, majd a felemás, aggályossággal megterhelt eredményével, a feloldhatatlan ellentmondású világ megismerésével. Ez a „szomorú" erkölcsiség végigvonul a századon, Byrontól Zoláig, a „minden erkölcs szomorú", és az „az van, ami van" morálfilozófiai tapasztalása a XIX. század végén is visszhangzik azzal a meggyőződéssel, hogy az élet kétséges, felemás morális viszonyainak elviselésére szigorú erkölcsű emberekre van szükség. Mert Káin és Ábel szerepei máig is ismétlődnek, mondja ki önkínzó kegyetlenséggel Kemény Zsigmond, és a lélek titkos betűit elárulják a tettek. A romantikáról szóló elképzelések többnyire valamiféle konvencionális előítéletet őriztek meg. Szeretünk arra a romantikára gondolni, amely a mesélő, nyelvi fantázia cirádáitól díszes, ékesen kimunkált, míves és aranyozottan dús, barokkos pompától terhes és rokokó derűvel, játékos érzékiséggel könnyed. Űgy él bennünk a romantika, mint eltemetett vágyak, gyerekkori kalandok, a lehetetlent is megvalósító eszmék és élettörténetek világa. Illúziókra és mesékre gyanakszunk ott, ahol pedig szemérmes gondok, félelmek lapulnak meg a hősi pózok mögött, ahol voltaképpen panasz és istenkáromló vád beszél a torzult arcvonalakból, a groteszk élethelyzetekből. Az erkölcsi eszmény átélése azonban a romantikusókat és realistákat egyaránt rádöbbentette a mozgalmas korszak tragikumára. Megváltást és feloldódást remélnek. Scott, a „szelídítő anekdotáról" tesz vallomást. Balzac bensőséges őszinteséggel jelenti ki, hogy az erkölcsi eszményt csak anekdotával viseli el a mai ember. Talán feleslegesen terjengősnek, önkényesen szelektívnek tűnhet az „előzmények" fellapozása és lepergetése Jókai művészetének most következő, sokkal rövidebb, remélhetőleg tömörebb jellemzése előtt. Ez a különös aránytalanság Jókai különös helyzetét, a Jókai-jelenséget szeretné érzékeltetni. Az újragondolásnak vagy újjáértékelésnek is lassan kialakulnak a sémái, a megszokott formái. Felfedezünk, kiemelünk egy-egy művet, világirodalmi kapcsolatokra vagy párhuzamokra érzünk rá, részletek, esetleg nagy formátumú szándékok tárulnak új élményeket adón elénk — és, mindezzel valóban gazdagodik a téma irodalma, a tárgyról való ismeretünk, újra lehet összegezni és szétbontani. Valami zavar azonban mindig marad bennünk, minden felfedezéssel furcsa módon, szinte egyszerre valami új hiányérzet is megszületik. A Jókai^mű sem lesz mindaddig megnyugtatóan, hosszabb távra értékelhető, amíg ez a különösnek ható távolság