Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)
A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről
közte és a kora közt, az európai és a Jókai-regény közt nem árulja el okát, valódi, benső értelmét, ami feltehetően nem azonos a mi fölényes, mindentudó, mai ítéleteinkkel. A megoldás talán a történelmi irányzatok és korszaktagolások átrendezésében vagy még inkább: közvetlenebb, jobb megértésében rejlik. Ez természetesen nem egyetlen előadásra és főképpen nem egy előadóra méretezett feladat. Az eddig elmondottakban egy ilyen szerény kísérletet, a továbbiakban pedig egy erre épülő rövid vázlatot olvashatnak. A polemikus Jókai: „szent misztifikáció" Ez a cím egyszerre igyekszik magába olvasztani Jókai romantikus — mondjuk inkább „művészi" — magatartását és esztétikai programját. Polemikus Jókai erkölcsi és művészi magatartása, mert mindazzal szemben áll, amit az európai, romantikus és realista, tehát XIX. századi művészi szomorúságról mondottunk. A „szent misztifikáció" Jókai megfogalmazása népre, magyarságra, szabadságharcra, a magyar Niébelungen-gondolatra vonatkozik, sűrítetten mindarra, amit valóságnak és eszményítésnék neveznék az esztétikában. A magyar irodalom megkésettsége már régen megdőlt babona. Egyre többen vallják kutatói közül, hogy az úgynevezett, egykor fatálisnak feltüntetett „ütemkésés", a magyar irodalom feudálisnak is bélyegzett elmaradottsága vulgarizáló azonosításból, formális logikai következtetésből származó illúzió, amely a történelmi események dátumainak viszonylagos, sokszor csak néhány éves eltéréseiből levont, elhamarkodott következtetés. Az elmélet gyakorlati alkalmazása nem könnyű, a valóság tényeinek elméleti általánosítása sem kevésbé nehéz. Ma már nem okozhat gondot a műveltség, történelem és irodalom szinkronja, az alap és felépítmény dialektikája mindenre egyszerű választ adhat. Áramlatok és szuverén kezdeményezések bonyolult együttese a világirodalom, a nemzeti, az egyes és az egyetemes emberi, az általános egyszerre van, egyidejű jelenség. Mint ahogyan nem vezethető le egyenesen egy irányzatból vagy ízlésdivatból, korszerű formavilágból az egyes mű, illetve művészet, ugyanúgy lehetetlen valamiféle hatásmechanizmusnak kiszolgáltatni, alávetni az egyes nemzeti irodalmakat, alkotókat. Eszmék és formák, élménykörök és a művészeti szintézis forradalmasodása természetesen korábban jön létre bizonyos területeken, de nem okvetlenül a fejlettség magasabb foka miatt, hanem sokoldalú, bonyolult körülmények következtében, amelyek között nem is utolsó helyen említendő az a szükségszerű véletlen, hogy egy-egy rendkívüli tehetséggel rendelkezik az illető nemzeti irodalom a megfelelő korban. Tipikus korjélenségek kaphatnak nevet kiemelkedő személyekről, kiindulási vagy hagyományukat megőrző helyekről, az elterjedéshez azonban már alig van köze az eredetnek. Az eredet, kezdet, a kifejlett forma csak a jellemzésben kaphat megkülönböztetett szerepet, de nincs sok köze a változatoknak, az irányzatot vagy műfajt gazdagító alkotó egyéniségekhez. Itt kell keresnünk valahol a Jókai-probléma lényegét is. Az úgynevezett „késői" irányzatok (késő-romantika, naturalizmus, szimbolizmus stb.) elnevezés paradox megoldás. A XIX. század historikus ideológiájának terméke. A művészet jelenségei ebben a koncepcióban egy leegyszerűsített, mechanizált mozgás példaanyagaként szerepeltek. Jókai áldozatul esett a múlt századi evolúciós világkép vulgarizált tömegpercepciójának, amelyet alaposan megtámogatott e sekélyes européer sznobizmus vagy a Gyulai-kritika klikk-