Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

a Nemzeti Színháznak, jelmezeit meg elajándékozta szegény vidéki színésznőknek, csak néhány kedves ruhadarabját tartotta meg magának emlékül". (Jókay Jolán VIII. 10—11.) S bár eleinte idegenkedett a Stáció utcától, igyekezett minél messzebbre költözni a színház épületétől. Állandó jelenlétével — sérelmeivel, tenniakarásával és elszánt vásárlási ambíciójával — egyre sűrűbbé tette Jókai körül a levegőt. Irtózott a feleslegessé válástól. Elvárta, hogy foglalkozzanak vele. Nem elégítette ki, hogy a megtört pályatársak fel-felidézték hajdani sikereit. Váltig bizonygatta pótolhatatlanságát — Jókai előtt is, saját maga előtt is. Zsémbelődő igyekezetével valósággal elárasztotta az írót. De „házi zsarnokként" is a férjét — Jókai sikereit — igyekezett szolgálni. Néha-néha az író is úgy érezte, hogy Laborfalvi Róza az ő kiegészítő része, s rá van utalva feleségére. (Utazás egy sírdomb körül, NK 95:177.), pedig csak szabadulni nem tudott tőle. A Stáció utcában is elsőnek dolgozószobáját rendezte be. Most igazán kiszakíthatta magának a megfelelőt. A sarokra tekintő két szobát átengedte feleségének, hogy reneszánsz és sárga damaszttal bevont rokokó bútorokkal szalont rendezzen be magának (Hegedüsné 213.). ö a csendesebb részre húzódva múzeummá alakította dolgozó „szentélyét". Mellette volt az emléktárgyakkal teli fogadószobája, melynek kijárata a télikertnek beillő üvegfolyosóra nyílt (Petiné II. 175—176.). Itt „minden tárgy élete egy-egy érdekes mozzanatára emlékezteti. Nem boltban vett közömbös holmi ez, hanem valóságos hozzátartozandóság." (Mikszáth Kálmán i. m. 2.k. 117.) Íróasztalának tárgyai — a hagyatéki felsorolás szerint — nem kevesebb, mint 53 tételt tettek ki. Ezek közt találhatók írómappák, tintatartók, tollszárak, pecsétviasz, ceruzahegy-tartó, itatóskészlet, papírvágó olló, levélnyomók, ezüst pápaszem, kézitükör, levélprés, handzsár, vadászkések, könyvtartók, levélmérleg, kártyapaklik, bicskák, nagyítók, festő paletta, kézalakú levélszorító, ecsetek, köszörülök, őzlábas tőr. Ezekhez járult a könyvek és kéziratok halmaza, majd egy piros bagaria bőrtárca (Petiné II. 234-b.), egy öreg barométer (Hegedüsné 213.) és az 1873-as kolerajárvány óta egy kulacs, hogy az író fűtse magát egy kis jófajta cognaccal." (Jókay Jolán IX. 2.) „A bútorok Jókainé, az órák Jókai gyűjtőszenvedélyét elégítették ki." (A sárga ház, Az Újság 1914. február 22.) De nemcsak a Stáció utca hatott nyomasztólag Jókaira. A hatvanas évek végétől állandósult a természetet kedvelő bohém művészvilág zaklatása a divatossá vált Svábhegyen. A magányba temetkezett írót zavarta a kocsmai zaj. Egy idő után „szeretett fecskefészkét" sem tekintette költői otthonnak. Nem csoda, ha Balatonfüreden építette fel művészete mentsvárát. 1870-ben már mint villatulajdonos komponálhatta müveit a Balaton-parti senki szigetén, „ahol magasabb szellemek dalolni taníták a költőt". (JKK CB 5:54.) Ideje nagy részét itt is szépirodalmi munkával töltötte. Ügy járt Pest és Füred között, „mint a tihanyi révben a hajó". Nem a „fürdőélvezetek", hanem a reformkor biedermeier hangulata s mindenekelőtt a kedvező munkakörülmények csábították a savanyú víz hónába. Szinte át se kellett lépnie kertje küszöbét, a fürdőhely élete az áttetsző lombok közt látható és hallható távolban hullámzott körülötte. Mikszáth Kálmán „költészete arany korának" nevezte a füredi időszakot. Jókai költészetét kivirágoztatta, a munkakedvét felfrissítette a „magyar Tempe völgye". Kiemelkedő műveinek egész sorát írta itt. Elsők közt a Fekete gyémántokat és Az arany embert. Míg a Svábhegyen az épülő főváros varázsa ragadta magával, Balatonfüreden nyugalomba ringatta s megihlette a napfényben ragyogó, végtelenbe vesző változása az égnek, a tónak. Azt is megelégedéssel nyug-