Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

A svábhegyi kertben, a régi bejáratnál látható malomkő asztalról azt emlegették, hogy Jókaié volt. De azt sem tarthatjuk kizártnak, hogy egy későbbi tulajdonos építtette. Váli Mari két helyen is említette, hogy a kapu előtt, az eperfa alatt állt egy malomkőasztal s mellette deszkapad (114., 258.). Az 1880-as években Jókay Jolán már kőpadot látott, amelyet „egy tót napszámos készített bátyámnak, mire azt véste, hogy »Eljen a király !«". (VIII. 52.) A kőpadon ma már nincsen felírás, ami bizonyítékul szolgálhatna. Kerti pihenőhelyet azonban — ha nem is a mai formájában — építtetett magának Jókai. A telek vásárlásakor írt regényében említette, hogy Kárpáthy Zoltán a „mosolygó udvoron" gyerekként ültetett két jávorfát egy dombra s az alatta levő „kis pad és asztalka volt kedvenc tartózkodási helye". (Kárpáthy Zoltán, JKK R 8:113.) Itt nincs szó nagyszabású asztalról, de az nem is illett volna sem a regénybe, se a főszereplőhöz. Az 1875-ben keletkezett Enyim, tied, övé c. regényben viszont arról írt Jókai, hogy Áldorfai Ince mint honvédőrnagy látogatta meg Zircet a szabadságharc idején, s jólesett neki „a régi kőpadon leülni, a malomkőasztal mellé". (JKK R 29:199.) Az őrnagyhoz és a bakonyi környezethez már nem kellett gyermekméretűre kicsinyíteni a kedvenc tartózkodási helyet. Sőt az is lehet, hogy 1854 és 1875 közötti időben kicserélték a kerti asztalkát malomkő nagyságúra. A Nincsen ördög c. regény alapján azt is feltételezhetjük, hogy már Jókai idejében is ott állt a kerti kis tó mellett a grotta, amely a legutóbbi években kertépítés áldozata lett. (JKK R 56:118.) Jókai életéhez hozzánőtt a svábhegyi „fecskefészek". 1876-os szép vallomása szerint itt akart örök pihenőre térni (Hajdan, most és valaha, Életképek 1876. július 19.). 5. A Stáció utcai „sárga házban" „Áldott emlékeim ... a ti örökségtek lesz, mert én ezt a nemzettől kaptam és nemzetemnek hagyom." (Jókai beszédéből) 1868. február 23-án vásárolták Jókaiék a Külső Stáció (a mai Baross) utca 80. szám alatti „sárga házat". A Koszorú utcára néző 14 szobás házban és a 408 öles telken bőségen hely jutott arra, hogy Jókai saját művészi ízlésének hódoljon, s arra is, hogy Laborfalvi Róza megvalósítsa gazdasszonyi álmait. Tettvágyukat egyre inkább fékezte a falusias környezet s a kényszerű új életstílus, mely rájuk tapadt, eluralkodott rajtuk, elkényeztette, majd egy jó évtized múlva elűzte őket. A gondosan bereteszelt kapukat „cerberusok" őrizték a tolakodóktól. Az udvart szárnyasok siserehada lepte el. Az istállókban négy-öt ló állt a család rendelkezésére. De Jókai egy-két kísérletezés után lemondott arról, hogy csülökdagasztó sárban lovagoljon fel a Svábhegyre. Mert a környék „'valóságos lópokol" volt. (Feszty Árpádné: A tegnap, Bp. 1924. 61.) Az átalakított házban és a siralmas környezetben Laborfalvi Róza és Jókai egymásrautaltsága eltolódott egy kiszámíthatatlan régióba. Mindkettőjüket váratlanul érte, s az otthonra találás örömét lehűtötte, hogy az ötvenéves Laborfalvi Rózát „előrehaladott kora miatt" menesztették a Nemzeti Színháztól. Jókai felesége színpadi ékszereit — a korabeli gyakorlatnak megfelelően — „elküldte