Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről

Az 1830-as években jelentkező drámaibb vagy dinamikusabb, esetleg közéletibb, demokratikusabb irodalom romantikus és realista egyszerre. Az egyidejűséget, sőt rokonságot, majdnem az eredendő azonosságot hangsúlyoznám, nem pedig a párhuzamos egymásmellettiséget, a véletlen egyidejűséget, az időbeli ideiglenes egyezést, találkozást, az útkezdetnél, vagy távozásnál egy elaggott és egy ifjú művészet között. Victor Hugo kihívása nemcsak lázít, de rémületet is kelt a Notre-Dame vagy a „nevető" ember hátborzongató és megrendítő képeivel. És kortársa Stendhal, a maga különös, ironikus szkepszisével, a vörös és fehér, a vörös és fekete társadalmi és történelmi jelképességnek is felfogható színantinómiával. Stendhal, a szemlélődő és kívülálló, nem rokona-e valahol az álmodozó Constantnak vagy Chateaubriand^nak, nem szemléli-e ugyanazt, nem látja-e ugyanazt, amit Musset a század betegségének mond? A realistán fanyar, szemrehányó és kételkedő Balzac a romantikusok erkölcsi eszményét kéri számon az általa látott és részben képzeletében megkonstruált Társadalomtól, a társadalom életfunkcióiban, termelésben, kereskedelemben, munkában, a társaság szokásaiban, a szerelemben, házasságban, barátságban megismert embertől. Az ő elherdált, fogyatkozó „szamárbőre" egyáltalán nem különbözik a romantikusok misztikus-fatalista, babonás jóslásaitól, erkölcsi példázataitól. Goethe Faustja költészet és dráma, de nem poézis és dráma egysége minden korabeli regény is, akár romantikus, akár realista a környezet, a miliő, a jellemek, a történetek. Hiszen művészi megoldásokban, formákban, a technikában mindegyikük a korban divatos, szokásos megoldásokat alkalmazza túlsúllyal. Jókai sokszor hivatkozik mintáira, regényeiben, cikkeiben szerepelnek azok a világirodalmi nevek, akiket jobban ismert, vagy műveik nagyobb hatással voltak rá. De „előzménynek" kell éreznünk a század romantikus és realista irodalmának minden motívumát, élménykörét, formai invencióját, még akkor is, ha erre Jókai maga nem ad nekünk megkülönböztetett biztatást. Az európai regény mintája, Balzac őszinte vallomása szerint még a realizmusé is, Walter Scott. A scotti regény azonban bármennyire ünnepi, a középkori lovagvilág titokzatos ellentéteit, rejtelmes borzongásait, gótikus és reneszánsz gátlástalanságait is közvetíti, vagy éppen ezeknek a koroknak az elképzelt szorongásait, babonás törvényeit és a bennük gúzsba kötött emberi érzelmek vergődését. A művészet önismerete sohasem vált el az emberismerettől. Gondoljunk Goethe szenvedélyes antropologizmusára, a fiziológiai és természettudományos „tanulmányókra", a színek és vonalak síkban elhelyezkedő ábráinak és a térformáknak, építészetnek és szobrászatnak Lessingtől és Winckeimanntól már közismert és felújított összehasonlító elemzéseire, illetve megkülönböztetéseire. Az alkattan és ábrázolásmód korabeli tudásanyaga, kísérletsora szükségképpen helyet kaptak Jókai műhelyében is. Elsősorban ember-filozófiája és élet-filozófiája, vagy egyszerűbben: emberről és életről alkotott véleménye, hite volt azonos a század nagy íróiéval. Jókai hitvallása a felvilágosodásra emlékeztető, az embert a jósággal azonosítja, mint „hidegnek" mondott, tárgyilagosnak tartott francia elődje, Stendhal. Ugyanúgy jellemzi az életet is, mint Stendhal: boldogság és szenvedés váltakozásának mondja, amiből természetesen következik a regények ritmusa, cselekményvezetése, „hullámvonala", az életet követő kanyargása, mondjuk mi utána: a romantika számára elérhető realizmus. Vagy: mennyi formáját ismerte az örömnek és mámornak a romantika. Scott az álmot is a mámor élményköréhez sorolja. Ezt az azonosulást éppúgy nem lehet egyértelműen vidámnak mondani, mint ahogyan nem az Scott képteremtő programja, amelyben nem titkoltan és kedvtelve a lélek börtöneit színezi ki. Jókai egzotikus témáiban, távoli, különös tájképeiben a „poklok" lelki világát vetíti ki az emberből és a