Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

Váli Mari nyilvánvalóan túloz, amikor arra „emlékszik", hogy a Dohány utcai közös lakást „édesanyja ajándékából szépen bebútorozta" Jókai (53.). Ma még megállapíthatatlan, milyen bútorokkal tette lakályossá első önálló lakhelyét. Annyi bizonyos, hogy ebben az időben már használta oldalas íróasztalát is. 1893. február 17-én a Petőfi Társaság felkérésére meglátogatta a 23 évesen elhagyott és azóta sem látott közös lakást. Az üvegfal, a szárnyas ajtó és a kályha „régi ismerősként" fogadta, majd az ott lakók ámulatára lelkesen tologatta „helyére" a bútorokat, s pontosan megjelölte Petőfi íróasztalának, szekrényének és ágyának a helyét. Ebből az alkalomból egy — azóta ismeretlen helyen lappangó — cikkben meg is írta a közös lakás hajdani „életét". (Baróti Lajos: Petőfi pesti lakásai, in: Petőfi-Album, Bp. 1898. 188.) Feltételezhető, hogy saját szobájára is visszaemlékezett. Majdnem bizonyos, hogy ennek a szobának a berendezését egy idő után — legalább részben — a Svábhegyre szállíttatta. 1876-ban írta az Életképekben: „Szeretem vén íróasztalomat s a karosszékemet, melyben 28 éve ülök." (Utazás a harangokkal együtt, június 8.) Az 1860as évek elején vásárolt íróasztalának a koráról itt nem nyilatkozott, de az említett karosszék volt az emlékezetes bútordarab, amelyet 1848 óta használt, s nem az az „írószék", amelyet 1917-ben Nagy Bella „hitelesített". Szerinte a svábhegyi villából származott „bőrpárnázatú széket az írófejedelem a tulipán korszakban kapta Komárom város közönségétől s ez volt kedvenc íróasztala mellett, ezen ülve dolgozott." (A Petőfi Társaság iratai, PIM Kézirattár) Nagy Bella megjegyzései nem sok támpontot nyújtanak. Még csak azt sincs okunk feltételezni, hogy 1882 körül — „a tulipán korszakban" — a komáromiak karosszéket is ajándékoztak volna Jókainak. Az „ősi födél" emléke és relikviái fontos szerepet játszottak Jókai életében. 1856 tavaszán, édesanyjuk halála után bérbe adták Friedmann bútorkereskedőnek a komáromi házat, s az ingóságokon megosztoztak egymás közt a testvérek. Jókai április 18-án írta Károly bátyjának: „elküldöm azon holmik jegyzékét, a miket boldogult édes anyánk házi készleteiből a becsárban magunknak megtartani akarunk, ha ugyan te neked nincs azokra szükséged. Ezeket légy szives, igen kérlek, a gőzösre feladatni, mint szinte egy tehenet, a minőt célszerűnek látsz". (JKK Levelezés 1:177.) A levélben említett jegyzéknek nyoma veszett. Váli Mari emlékezetére vagyunk utalva: „a három testvér elosztotta egymás közt a nehéz, régi szekrények tartalmát, azt az ezer mindenfélét, mit gyermekkoruk óta olyan jól ismertek ... Majd magukat az ódon bútordarabokat [...]. A családi nagy ebédlőasztalt, egy régi nagy almáriumot és a lakószoba öreg falitükrét Róza néni kívánta a Svábhegy számára." (132.) Igaz, Jókai nyomban lemondott ezekről mondván, hogy e „régi ereklyékkel" találkoznak majd bátyja épülő új házában. Mégsem Jókai udvarias gesztusa érvényesült, hanem Eszter és Károly önzetlen kedveskedése, s — bár erről hallgatnak az asszonykrónikások — Laborfalvi Róza kívánságának megfelelően végül is a Svábhegyre került a diófából készült nagy ebédlőasztal, mely a nyaraló legfőbb bútora volt (Petiné II. 161., III. 13.). Jókaiéké lett a nagy almáriom és a falitükör is. Hogy mikor, ma már nehéz eldönteni. Tény, hogy 1873 előtt, mert akkor már nem szerepelt a felújított komáromi ház pontosan összeírt bútorai között. A nevezetes — sa második világháborúban megrongálódott — mahagónirámás falitükröt íróasztalánál helyezhette el Jókai. A tengerszemű hölgy c. regényében ugyanis azt említi, hogy íróasztalával szemben volt a falitükre, s abból nézte, hogy ki lépett be a szobájába (89—90.).