Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A MŰHELYBŐL - Szekeres László: Tanúink, a relikviák (Jókai Mór tárgyi hagyatékáról)

„művészt" ambicionálta, hogy ráismertek festményei modelljeire. A malmot és a harangot ábrázoló kis akvarellje Zsigmondy Karolina „aggszűz" pozsonyi emlékeiből kerültek a Petőfi Ház gyűjteményébe (A Petőfi Társaság iratai, PIM Kézirattár). A század elején még bemutatták a festéshez használt — azóta elkallódott — vasasztalkáját is. (Kéry Gyula i. m. 116.) Amikor letért a festészet „dicsőségtermő pályájáról", részben vagy közös tulajdonként Váli Marinak adományozta annak bizonyítékait, hogy egy „más múzsával" is kacérkodott. Egész életében festegetett és faragott Jókai, s akár egy kamarakiállítást lehetne rendezni képzőművészeti alkotásaiból. Publikálták is rajzait, sőt kártyán is kinyomtatták balatoni képeit. Mégis azt kell mondanunk, hogy inkább csak magának rajzolgatott — részben kikapcsolódásként, részben műhelygyakorlatként, s rajzainak nagy hányada emlékeztető mintául szolgált a regények festői leírásaihoz. Ezt igazolja a számunkra is meglepetést okozott, a relikviák közt talált nagyító szerkezet, amely rajzlapra vagy noteszoldalra varázsolta a hegyek és várak — Várpalota, Siklós, Zirc, Árva vára — kontúrjait, lehetővé tette a gyors helyszíni rajzolást és a részletek későbbi finomítását. Tízéves korában „cseregyerekként" csodálkozott rá Jókai egy felcserélt Duna-parti városra. A friss pozsonyi hatás eszméltetőleg hatott rá. Üj nyelven szólalt meg; új családi és iskolai szokásokat vett át. Most már az elkényeztetés is gimnazistának szólt. Az iskolában egy kicsit jött-ment idegenként, magyarként kellett helytállnia. A város életét az országgyűlés tartotta megszállva. A reformtörekvésekről keringő hírek nemzeti hiúságát legyezték. Országgyűlési naplót másolt társaival s úgy érezte, nagyot cselekszik, őrizte is emlékét egész életében. Az emlékeztető feljegyzéseket éppúgy, mint az új eszméket. Amikor hazakerült Komáromba, Vály Ferenc, a felelősséget vállaló tanársógor meghódította Jókait, s a „legcélszerűbb nevelésben részesítette". (OSZK Kézirattár, Fol. Hung. 2261.) Megtanította angolul, franciául és olaszul. Reflexszerű megszokássá érlelte benne a szigorú munkafegyelmet. Szerteágazó ismeretanyag átplántálásával fokozta érdeklődését, s rászoktatta arra, hogy a kíváncsiság kielégítése kitartó munka jutalma. „Hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra — egy cilinderkalapot" — emlékezett rá Jókai szemléletesen és tréfásan. (Az én életem regénye, HhM 5:162.) ,,Hű vösen-he vesén, csikorgó télben vagy forró nyárban" szorgalmasan tanult, s felnőttként is elvégezte a munka dandárját, mire más felkelt. (Tábori Kornél: Jókai regénye, Bp. 1925. 22.) A kikapcsolódást és a szórakozást a társasjátékok jelentették számára. Fennmaradt relikviái, Ferraris Históriai tarokkparti c. olajfestménye és számtalan feljegyzés tanúsítja kártyaszenvedélyét és a sakk iránti érdeklődését. A családi házban nem üldözték az „ördög bibliáját". Ártatlan szórakozást láttak benne. Az esti elcsendesedés idején vagy az ünnepeken Jókai édesanyja is gyakran ült le barátnőivel egy-egy tarokkpartira (Hegedüsné 7., 15.). Jókai — aki a Hol kezdtem én a kertészkedést? c. emlékirata szerint az „esendő korban" már kisiskolásként belekóstolt a kártyázás „örömébe" (Az én életem regénye, HhM 5:144—145.) —, édesanyjától tanult meg pasziánszozni, s „ha valami bántotta, mindig kártyát vetett". (Hegedüsné 20., 124.) 1849-ben — amikor szorgalmasan kártyáztak a forradalmárok, a képviselők és a foglyok — pasziánszkártyán vetette ki, hogy győznek-e a magyarok. Tardonán is sokat kártyázott és sakkozott a helybeli pappal és Telepyékkel. Balatonfüreden a Nagy Vendéglő előtt vett részt egy-egy „társasági" kártyacsatában (Hegedüsné 151.). A vacsorát követő szieszta idején