Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

A PÁLYA EGÉSZÉRŐL - Mezei József: Jókai művészetéről

feltáró programjával kapcsolatosan —, a világirodalom új, kritikusabb, komo­rabb jelenségei, művei közelében valóban túl egyszerűnek, áttetszőnek, anak­ronisztikus mesei álmodozásnak és borzongásnak tűnik ez a művészet. Meg kell mondanunk már elöljáróban, hogy felületes, könnyelmű kategorizálásnak, le­egyszerűsítő rendezésnek, inkább építőjátéknak, mint történeti építménynek tartjuk ezt a kronológián alapuló sémát. Csak emlékeztetnünk kell az európai romantika kusza mozgalmaira, eszmei ellentmondásosságaira, az esztétikai nor­mákkal szemben tanúsított tiszteletlenségére, fejlődéshitvallására és az állan­dóan felkomorló sorsvégzet-beteljesüléseire, hogy jobban megértsük a tudomány, esztétika zavarát romantikus alkotók, művek, tendenciák értékelésében. A tu­dományos iskolák, szokványos, jól bevált mércék itt csődöt mondanak. Sem a világnézeti, sem a műfaji, ábrázolástechnikai, mondjuk művészi szemlélet szerinti ítéletalkotás nem bizonyult eddig megnyugtatónak, nem volt maradéktalanul kielégítő a jelenségek reális, hiteles jellemzésére. Hiszen közismertek azok a kétes és nagyon könnyen felbillenő megállapítások a romantika és realizmus korszakhatárairól, nagy alkotóiról és művészeteik meghatározásáról, amelyek jobb híján, az irodalomtudomány közmegegyezéseként szakkörökben és az olvasóknál egyaránt elterjedtek. Vajon problémátlannak nevezhetjük-e ma is még a felvilágosodás és roman­tika, vagy a racionalizmus és szentimentalizmus kapcsolódását? Nincs-e átitatva a felvilágosodott értelem érzelmes és romantikus elemekkel, moralitással? Az elfogulatlan és objektív olvasók, az úgynevezett irodalmi iskolák görcsössé vált történelemszemléletétől, a merész és műveken-alkotókon felülemelkedő, hely­meghatározásoktól függetlenedni tudó emberek számára az ilyen összeolvadások nem maradnak rejtve. Vagy: valóban olyan éles határt jelent-e az európai romantika életében — szándékosan kerülöm a „fejlődés" szót — az 1830-as évek fordulója? Még a francia irodalomban is a folytonosság, a régi folytatása a lényeges, ha a szubjektív programjaikban tisztultabb folytatást, az új — vagyis romantikus — irodalom kezdeteinek eredeti újjáteremtését, romantikus rene­szánszt követelnek. Az új nemzedék vállalkozik, munkára jelentkezik, nem a tagadásban tűnik fel, hanem versenybe áll az előző évtizedekkel. A tempóval és az eredményekkel elégedetlen, de nem a céllal. A könnyebben érthetőség ked­véért hadd mondjak néhány konkrétumot. A kezdetet az elvágyódás, sőt el­fordulás programjával szokták jellemezni, a Természettel és a Morállal, a neve­léssel és az egyéni kalanddal, utazással. Rousseau és Chateaubriand, Byron és Shelley, Goethe és Schiller felelnék és rímelnek itt egymásra, szellemi kötelékek kapcsolják össze a kor világirodalmát érzékelhető szálakkal és sejtelmes áram­latokkal. Mért is változna meg gyökeresen a 30-as években feltűnő új nemze­dékkel ez a nagyszerű új, egyetemes egység? A társadalmi vagy inkább társasági élet eseményei közvetlenül befolyásolják ugyan az irodalmat, de irányát aligha tudják elterelni, lényegén aligha változtathatnak valamit. És nemcsak azért lát­szik így, mert mindez többnyire százados távolságból tűnhet fel csupán, hanem sokkal inkább azért, mert a polgári történelemszemlélet már konzerváló és rend­szerező, arra törekszik, hogy „belevigye" a valóságba az ideológiát, hogy életté váltsa át az eszméket. Az egymást követő államformák, parlamenti és utcai „viták", egyéni és tömegakaratok, a jakobinus diktatúrától a császárságon ke­resztül a harmadik köztársaságig ennek a makacs, verejtékes polgári történelem­formálásnak változatai és árnyalatai. Amikor a Jókai-művet megelőző vagy környező világirodalmat képzeljük el vagy idézzük fel mércének, arra kell gondolnunk, hogy ez a világirodalom is egy Sziszüphosz mítoszához illő esemény­történet kísérője, illetve kommentátora.

Next

/
Thumbnails
Contents