Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

KORTÁRSAK ÉS SZELLEMI ÖRÖKÖSÖK - Nagy Miklós: Jókai hatása a kortársi regényírásra

a kis műfajokban, mint a regényekben bontakozott ki. Novellái már korán megmutatják, mennyire ragaszkodik egykori komáromi iskolatársához: ötletet, cselekménymintát éppúgy kölcsönöz tőle, mint mulattató nyelvi játékot, s ő a mestere a népiest és diákos szójárást egyesítő előadásmódjának. Jókai fiatalkori remeklésének, a Sonkolyi Gergelynek hatása jó pár karcolatán, elbeszélésén kimutatható. Regényeiben (inkább: nagy elbeszéléseiben) kevésbé tudott megszabadulni a francia romantika idegizgató s részvétre ingerlő sablonjaitól, legjobban a Goldbach et Comp.-ban (1858) függetlenedett tőlük. Ebben egyaránt nyúl Dickens (részben Jókai) meg Eugène Sue keze után, s ha története első harmadában a nagy angol realistának áldoz, utána annál eltökéltebben mutatja magát Sue hívének. Kezdetben humoros részletezéssel rajzolja egy jámbor vidéki fűszeres előkelőnek szánt ünnepi vacsoráját, aztán bevezeti olvasóit Pest titkaiba. Ettől fogva szüntelen áradással kavarognak a bigámia, börtön, szélhámosság, perditává züllés, találkahely jól ismert motívumai a mű lapjain, elnyeléssel fenyegetve a realizmus keskeny szigetét. E sziget a mindennapi élet torzalakjainak paradicsoma is, közülük egyik-másik — pl. a csudaállatokat meg fantasztikus régiségeket gyűjtő vén Zsedőfi — kétségtelenül a fiatal Jókai novellavilágából került ide. Általában írónk figurázó kedvet, élénk, könnyed stílust kölcsönöz kortársától, de semmi fogékonyságot sem mutat annak hazafias irányzatossága iránt. Regényszerkesztő eljárása rokon a korátlaggal, így Jókaival szintén, de nem hiányzik belőle a túlhajtottság. Nemcsak gyakorolja a mindentudó elbeszélői modort, hanem dicsekszik is vele („A költő ítél! ítél pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat." Goldbach et Comp., Bp. 1908. 273.) A Goldbach et Comp. Jókai, Vas Gereben, sőt Abonyi lazább, füzérszerű kompozícióival szemben szigorúan — noha külsőlegesen — összefogott egész. Nem hullnak ki még a kezdőfejezetek epizódszereplői sem a rostán, a szerzőtől „valódi hősök"-nek nevezett címszereplők pedig valójában csupán az elején meg a végén lépnek föl. Olyan ez, hangoztatja a teljes fejezetet végigcsevegő narrátor, „mint a kártyavetés vagy a francia négyes, hol majd összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre a rondeau-ban ismét öszszefűződik kiki párjával". (I. m. 212.) A rondót idéző felépítés Jókainál inkább a kisepikában ismeretes, annál állandóbb eszköze a német és a francia irodalomnak, akár operaszövegeknek is. Offenbach operájának Hoffmannjára emlékeztet a lezárásnál előtűnő szerencsétlen és elzüllött Goldbach. 2. Pálffy Albert (1820—1897) meg Abonyi Lajos (1833—1898) Degrénél korábban kijárták a franciás iskolát, s csatlakoztak a nemzeti romantikához. Látszólag nehéz Pálffyt Jókai követőjének tekinteni, mert Gyulai Pál a nyolcvanas években úgy magasztalta őt a nagy romantikus ellenében, mint az életet jobban ismerő, regényességtől ment elbeszélőt. Ezt a legendát már Császár Elemér eloszlatta A magyar regény történetében, joggal hivatkozott esetében a legnevezetesebb Jókai-alkotások kimutatható befolyására. Találó sommázó megállapítását érdemes idézni: „Pálffy is alapjában romantikus lélek, de mivel képzelete szegényes volt, mind a föltalálásban, mind a bonyolításban tartózkodik a merészségtől, szertelenségtől, s ólomszárnyon járó fantáziája szelíd romantikájú [...] történeteket teremt." (Császár i. m., Bp. 1922. 248.)