Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

alapító személyében, csatába a becsületesség ellen. S nyilván igaza volt Jókainak: csak egy Berend Iván formátumú egyéniség tud dacolni azokkal a társadalmi-gazdasági erőkkel, amelyek a részvénytársaságokban öltenek testet, hiszen a pénz mutatja meg bennük hatalmát és átkát egyaránt. Nem kell-e a Fekete gyémántokat is, néhány Jókai-regénnyel együtt éppen abból a szempontból nézve a sajátosan magyar, a feudalizmussal és az egyházzal szövetkezett kapitalizmus torzulásainak a regényeként is olvasni? Kétségtelenül igen, hiszen Jókai elbűvölten nézi és ábrázolja a pénz hatalmának (s „tréfájának") munkáját a magyar társadalom életében: építőkedvét, majd pedig eltorzulásait, a minden emberi értéket áru jellegűvé változtató tulajdonságainak felülkerekedésével, pusztító szenvedélyének kivirágzásával. Mert a kíméletlen kizsákmányolás regénye is a Fekete gyémántok: nemcsak a föld kincseit akarja a tőkével kalandorkodó Kaulman áruba bocsátani, hanem az emberi erényeket is; mindenki a „vásáron" van: Sámuel apáttól Evelinig, a vallástól a szerelemig, a boldogságtól a boldogtalanságig. Jókai „naivnak" tartott társadalomszemléletéről ugyanis el kell oszlatni a homályt: a kapitalizmusnak mind erényeit, mind pedig hibáit pontosan látta és ábrázolta a Fekete gyémántokban is, ezért szemlélhető a kegyetlen realitások és az utópiák szorításában. Figyelnünk kell tehát mind utópiájára, mind a tőkés termelés konkrét, magyarországi viszonylatai bemutatásának módjára, ha Jókai világlátásának arányairól megközelítően pontos képet akarunk kapni. Mert a Fekete gyémántok „közgazdasági értekezés" is. Hadd utaljunk ezen a helyen a regénynek A pénzcsináló c. fejezetére, amelyben Kaulman Félix a pénznek ez a kalandora, a tőke természetrajzáról tart előadást. Berend Iván és Kaulman Félix vitája korviszonyokban gyökerező: a természetes és harmonikus iparfejlődés szükségességének a gondolata és az „erőszakolt" kapitalizálódás eszméje csap össze kettőjük nézeteiben. Berend Iván szerint nem a készpénz hiányzik a nagy ipari vállalkozásokhoz, hanem a „kész ember", mert Magyarországon a kézimunka drága, nincs „hozzáértő technikai vezető", s problematikus a közlekedés. Megerősíti ezt a modern magyar gazdaságtörténetírás is, amely szerint „a vastermelő vidékek és a vasolvasztók közül a kiegyezés után csak keveset kapcsoltak be a vasúthálózatba [.. .] Magyarország legnagyobb vastermelő vidéke [."..] a konjuktúra éveiben vasúti összeköttetés nélkül maradt." (Berend T. Iván — Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848—1944, Bp. 1975. 91.) Partnere szerint viszont, „ahol pénz van, van ember" is. Eszményi, az író szerint is, az olyan iparvállalat, amely a „maga természetes kifejlődése stádiumain keresztül a korkívánalom és közszükséglet mellett nőtt naggyá", de nemkívánatos az „erőltetett nagyszerű iparvállalat", amelyet „nyerészkedésre alakult konzorcium" hoz létre, s tündököl, majd megbukik, mert kiderül, hogy a „vállalatoknak nagyobb a teste, mint az ereje, s nem bír mozogni", „van sok épület, gép, anyag, készlet, de nincs elég üzleti tőke". A Fekete gyémántok tehát valójában Kaulman és iparvállalata történetének a regénye, amelyet Berend Iváné csak ellenpontoz, jellemen és eszmékben egyaránt, utópisztikus vonásaival egyetemben. A „kerek világra spekuláló" Kaulman, akinek fényes tehetsége versenyez Berend Ivánéval, a kalandorelvet képviseli, s a bukásában nem az írói igazságszolgáltatás győzedelmeskedik, hanem a realitás logikája, a „tündöklés és bukás" dialektikája. Berend Iván végül is győz, de nem győzhet az Enyim, tied, övé hőse, az újabb „Berend Iván", Áldorfai Ince, aki megtanulni vélte a pénzcsinálás akkor divatos technikáját, és a vasútépítési panamákba keveredve elveszíti önmagát. Ismét az arisztokráciával szövetkezett, szükségképpen eltorzult