Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

szövetsége jön létre. „Minden munkás ... sajátjának tekinti a tárnát", részesül a jövedelemből, s befolyásolja a vállalat gazdálkodását. Ezért Berend Iván tárnájában „kevesebb volt, a kár, több volt a munka látatja: nem veszett kárba sem idő, sem erő". (JKK R 21:200.) Felmerül azonban a kérdés, milyen vonatkozásban áll Jókai embereszménye a kor magyar társadalmi-gazdasági viszonyaival, táplálkozik-e Jókai képzelete a Berend Iván-típus megformálásakor valóságos, kort jellemző eszmékkel, vagy csak „emberfeletti" vonásaiban szemlélhető hősalakkal van dolgunk. A regény kritikai kiadásainak sajtó alá rendezője kinyomozta, kik is lehettek Jókai kortársai közül Berend Iván mintái, s egy Vidacs Jánosra mutatva nyilvánvalóvá teszi, hogy Jókai nem kergetett délibábot, amikor Berend Ivánról írt. Még inkább igazolják Jókait a koreszmék: éppen 1870 körül kezdődik a magyar tudománynak az iparral szövetkező expanziója mind a mezőgazdasági gépgyártásban, mind a szénbányászatban és kohászatban, amelynek hámorai az író képzeletét tartósan foglalkoztatták, hiszen A mi lengyelünk írása idején, tehát már a XX. században, ismét visszatér a Fekete gyémántok alapvető problematikájához, igazodva a társadalmi alakulástörténet új mozzanataihoz is. Jókai problémája a Fekete gyémántokban is a „nemzeti" kapitalizmus lehetséges voltának mérlegelése, összhangban az író éppen alakuló új, már a századvégre jellemző világképével. Tetten érhető ez Jókai regényeiben mind eszmei síkon, mind pedig a regénycselekmény bonyolításában, a konfliktusszituációk megteremtésének a módjában., A Párbaj istennel című „regényes korrajzában" az új és megváltozott tájkép ürügyén beszél mind a gyárkéményekről, melyek „óriásai az újabbkori mitológiának", mind a német és magyar között dúló ipari küzdelemről. „Az új teremtés demiurgosa" jelen van tehát a magyar társadalom életében; a kapitalizmus szelleme az építő- és a rombolókedvét egyaránt ébresztgeti, utat nyit jónak, rossznak egyaránt, és „megrendezi" a „nemzeti" és a „nemzetközi" tőke küzdelmét is, párhuzamosan azzal az asszimilációs folyamattal, amelynek látványa Jókait Az új földesúrban ragadta meg. Ez a „demiurgos" a Fekete gyémántokban a kőszén, „az a közvetítő szellem, akire az úr rábízta, hogy hajtsa végre a teremtés nagy gondolatait", s amelyről Jókai himnikus sorokat vet papírra: „A kőszén mozgatja a világot. A gyors haladás lelke őtőle jön; vasút, gőzhajó tőle kölcsönzi csodaerejét; minden gép, mely alkot, teremt, a kőszén által él, ez teszi lakhatóvá a mindinkább elhidegülő földet; ez ád éjjeli fényt a világvárosnak; ez az országok kincse, a föld utolsó adománya a tékozló emberiségnek." (JKK R 20:41.) Azt is mondhatnánk, hogy az új kor kulcskérdését ragadta meg az író, amikor a szénbányász Berend Ivánt tette meg regénye hősévé, s a csata, amelyet megvív, a maga módján ezért ölt az író tudatában „eposzi" jelleget is: a bondavölgyi szén birtoklásáért indult küzdelem a „nemzeti" tőke és vállalkozás küzdelme, de a „jó" és a „rossz" csatája is. Jókai „példamutatóan" állítja fel a frontokat, híven korélménye jellegéhez. Az egyik oldalon a magányos Berend Iván áll, aki egy személyben kézműves, mérnök és vállalkozó, s ilyen minőségben vezeti „csendes üzletét" távol szállítási lehetőségektől, csak néhány közeli hámor és városka fogyasztására támaszkodva. „Így is behozott évenkint átlagosan tízezer forintot. Csinos jövedelem egy embernek, ki maga tesz a saját üzlete érdekében minden lépést." (Uo. 42.) A másik oldalon a magyar feudalizmussal (arisztokráciával és klérussal) szövetkezett osztrák konzorcium, mely hazárdjátékká változtatja a békés termelő munkát, s a kalandorelvet képviseli nemcsak a társadalmi erkölcs, hanem az emberi etika szférájában is. A „sok ész, sok pénz és sok merészség" indul tehát a regényében, a konzorcium-