Kerényi Ferenc - Nagy Miklós szerk.: Az élő Jókai. Tanulmányok (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1981)

PÁLYASZAKASZOK ÉS MŰTÍPUSOK - Bori Imre: Jókai és a századvég

kapcsolatban. A „tengerszemű hölgy" azonban férje gulyásával is együtt él: „Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. Amilyennek isten teremte az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés, hazugság, gyöngeség." (JKK R 55:79.) Keresztezi egymást tehát a kétfajta ösztönzés ebben a jelenségben: az új élvezetek keresése, melyet a szadizmus motívumai is átjárnak, és a teljes élet utáni vágy, az undor a kétéltűség láttán. Ezt mutatja Erzsike vallomása is: „Undorral teltem el minden iránt, ami palotákban van. Azok a félférfiak, azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a ceremóniázó bűnösnők, azok az etikett-tartó, erköjcsbíráló mintaképek, akik mindennap végigvétkezik a tízparancsolatot, akik versenyeznek a balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész bűn. Inkább az olyan férfi, aki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát evett, mint aki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy konferencián volt [. ..] Higgye el ön, hogy én tökéletes boldog vagyok." (Uo. 81.) Legtöbb esetben természetesen az ideológiai ok egész a háttérben húzódik meg, s marad a puszta aberráció, a „hystericus allotriophagia", ahogy az író a Rákóczy fia c. regényében meghatározta abban az epizódban, amelyben a szép Io hercegnő kész volt machese di San Carlo helyett a zsíros parasztot, a „kutyás embert" választani. „Nem példátlan a hölgyeknél az ilyen anesztétikus aberráció" — teszi hozzá az író, aki azonban elsősorban a férfiak „választásával" foglalkozik. (JKK R 57:170.) Az aberrációk elhatalmasodása, a patologikus tünetek elszaporodása mögül, ami kortünet, a fájdalmasan észlelt megosztottság, elidegenültség jelenségei, eszmei konzekvenciái sejlenek fel. S Jókai, a kitűnő társadalomismerő, a változások iránti érzékenységgel rögzíti őket, jelezve egészen egyértelműen, hogy sajátos „szituációról" van szó: a nyugati polgári társadalmakra jellemző válságés változási folyamat tünetei észlelhetők a magyar nemesi feudális „világrend" életében, minthogy éppen ez mutatja ezeket a tüneteket, modern, tótágast álló világ képét rajzolva szüntelenül. Az egy teljes emberi élet utáni vágy központi kérdése Jókai művészetének a „fin de siècle" évtizedeiben: erre figyelmeztetnek az emberi viszonyok és érzelmek patologikus helyzeteiről közölt információi is. Következésképpen ezzel a vággyal szembeszegülő valóság rajzolatai kapják a legnagyobb teret regényvilágában. Az a „szituáció" ez, amelyet leegyszerűsített formájában a De kár megvénülni! fő hőse ír le a következőképpen: „Ettől kezdve én valóságos kettős életet folytattam. Egy szigorút és egy vidámat. Hivatalomban pontos, otthonomban rendes, rejtekemben élvezetes életet." (JKK R 62:272.) A lány ellenben, akiben „egy új világot fedezett fel", fiatal volt, „mindig jókedvű, mindig tréfára kész",, valóságos Meluzine", aki egy csapásra meg tudta hódítani az öregedő férfit. Jókai, amikor a teljességet hangsúlyozza az emberi érzelmek, az emberek egymás közötti kapcsolatai síkján, valójában a legszélesebb társadalombírálója is korának, minthogy felismerte: adott világában ez az egységes élet meg nem valósítható, legalábbis tartósan, egy életre szólóan nem. Az az elv tehát, amelyet az Egy az Isten Manasséja fogalmaz meg — „»En azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is legyen !«" — (JKK R 69:64), kivételes embereké és kivételes pillanatoké lehet csupán, a társadalmilag szervezett közösségekben szinte lehetetetlenség a realizálása, a természetben pedig lemondások árán lehetséges csak, a világgal és szokott rendjével valamilyen radikális szakítás révén. Jókai korában már nem a feleség, hanem a szerető követi a férfit: „érzéki delíriumainak minden fantazmáin keresztül", ennek van joga „csábítónak, agaçante-nak, kacérnak lenni". A feleség a „szép szoborarc, mely nem tud