Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Visszatekintés - Almási Miklós: Egy nevelődési regény a középosztályról (Ottlik Géza: Iskola a határon)

Ês végül : a jelen „olvasata" A regény fejezetei felett egy Pál apostol-idézet ível át: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut" (a befejező tag csak Medve kéziratában: „hanem a könyörülő istené" (Róm. 9:16) Mire céloz ezzel a regény? A biblia egyértelműen: a kegyelmi állapotra, ami, miként az ihlet percei, épp akkor kerüli el az embert, ha nagyon akarja. Katolikus olvasatban ez a sorsszerűség, vagy isten kifürkészhetetlen kegyelmének való kiszolgáltatottság, protestáns változatban az eleve elrendelődés adománya. És 1957-58-ban, mikor a regény íródhatott? Akkor mire utalt? Csak egyre tudok gondolni: az emberség túlélésére, arra a sorsszerűségre, ami ebből az elveszett évjáratból átmentette a „kiválasztottakat", akikben maradt valami, amit nem lehetett kiölni. Merényiéket a gépezet disfunkciója rostálta ki, ha bennmaradnak, népbíróságon, fronton vagy emigrációban végzik. A többség sorsa, minden felsőbbség-mániájuk ellenére valami ehhez hasonló lett. Szeredy, Bébé — túlélte, sőt, valami megtisztuláson is keresztül ment. Medve — akiről csak annyit tudunk, hogy „halála előtt" továbbadta ezt a vallomását — elérte ezt a „sorsszerű" kegyelmet, bár — illetve: mivel — nem futott utána. Rosszul fogalmazok: nem elérte — kivívta, valami szinte tőle magától is függetlenedő szívóssággal. Itt azonban rejtélyes marad a regény. Mi lett vele, miért, melyik kanyarba halt bele — nem tudjuk. Csak találgatni tudok én is. 1945-öt megérte, 1957-ben már nem élt — a közti időben, mégpedig feltehetően 1956 környékén halhatott meg, s ha jól értelmezem a levelet, melyet Bébének juttatott el, öngyilkos lett. (De az is lehet, hogy kegyelmi állapotában még a jó halál kegyelmét is elnyerte . ..) De miért 56 körül? Végül is érthető a történelmi igazságszolgáltatás logikáját ismerve, hogy épp őt, aki nemcsak átvészelte, de nem hagyta magát átformálódni a fasiszta gépezet arculatára, épp őt érje utol a bűnhődés. De — gondolom tovább — ez sem stimmel, hiszen akkor nincs kézirat, nincs levél. Csak az a furcsa, hogy Bébével sem állt már kapcsolatban 45 után, hiszen azt írja hagyatékozó levelében, „ha már ő sem él". Vagyis nem tudta, mi lett vele. S ha még élt, miért nem? Erre is van válasz persze, hipotetikus, pl. kitelepítették és amilyen magába forduló ember volt, ismét nem „akart" és nem „futott" — belenyugodott sorsába, és megírta elítélő védőbeszédét. De az öngyilkosság sem valószínű, mert akkor Szeredy a Lukács uszoda lépcsőjén nem viccelődött volna azzal, hogy a túlvilágról is jöhet posta . .. Mivel azonban ők ketten, akik valami laza barátságban maradtak, nem részletezik Medve posztumusz feltűnését, hanem hallgatnak, mint a „zögerei'

'-ban, ha valami szégyellnivaló történik, kénytelen vagyok Medve eltűnésében továbbra is valami árnyfoltot látni. Medve, a regényben, csak addig él, amíg kiderül, hogy neki sikerült. De ez is csak „önértékűen": ott, az intézetben kiharcolja saját arcát, emberségét, de hogy ezzel aztán mit tud kezdeni a háborúban, hogy mit adott neki biztonságként a válaszutakban, erre már egyetlen utalás sem történik. A „közti idő" kiesik, jóllehet, mint Szeredy esetében láttuk, még a felszabadulást követő karrierjéről is tudunk. (Alezredes lett az új hadseregben.) Medve sorsa csak a tisztesség kivívásáig tart — mintha figyelmeztetés lenne. Figyelmeztetés — gondolom tovább a pál-apostoli szavakat, hiszen az ötvenes évek végén vagyunk, túl ennek az évtizednek nehéz hányadán, a hullámvölgyön, az eseményeken, így óhatatlanul keresni kezdi az olvasó a párhuzamokat, az aktuális utalásokat. (Jóllehet az író maga szigorúan elzárkózik minden ilyen aktualizáló utalástól!) Mégis mintha Ottlik a maga kívülálló distan-