Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Kis Pintér Imre: Füst Milán: A feleségem története
kritikát író Kádár Erzsébet hangja már egyértelműen ingerült, s mint' aki pontot tesz egy régóta alaptalan írói legendára: teljes csődként látja a regényt. Störr panaszait ,,egy bohóc síránkozásai"-nak tudva, a regényvilágot' kimódoltnak, bántóan hamisnak tartva vonja le a sommás következtetést: „S legvégül ... a legsúlyosabbat..., [hogy] könnyű, kellemes olvasmány. Alig több."' (1942. 2. k. 113. 1.). Lehetett ebben a kritikában sok személyes elfogultság is, de az igazán sztereotip hiba — ami közvetlen valósághűséget kér számon egy lényegileg más eszközökkel építkező, parabolikus műtől — később is kísért. S ha a regény 1956-os második, illetve 1957-es harmadik kiadása az író tekintélyének növekedtével is, már egyértelműen kedvező, sőt lelkes és magasztaló fogadtatást is kap — az igazi szembenézés várat magára. 1958-as francia kiadása a Gallimard-nál aztán — úgy tűnik — valóságos nemzetközi sikert arat. Magyar viszonylatban mindenesetre feltűnőt: jelentős lapok cikkeznek róla, számos más nyelvre is lefordítják, a szerző 1965-ben még a Nobel-díj-jelöltek listájára is felkerül. Közben itthon is nemzeti klasszikussá válik, csak mintha a szakma bizalmatlansága, közömbössége vagy éppen tanácstalansága nem oldódna: szakmunkák hivatkozásaiban nem szerepel, kézikönyvekben is csak ha adatszerűen indokolt. Máig egyetlen irodalomtörténeti igénnyel írt elemzése van: Bori Imréé/ 1 Bori Füst Milánt egyértelműen avantgárd művészként interpretálja. Pályaképének alapvetően problematikus vonása, hogy — figyelmen kívül hagyva az életműnek a magyar századelő más művészi törekvéseivel való megannyi szoros kapcsolatát — végül is az alkotó és a Nyugat-mozgalom teljes szembeállításához vezet. Igaz, Füst Milán művészete számos vonatkozásban — mind világképi, mind esztétikai értelemben — rokonságba hozható a század avantgárdjelenségeivel. Ha nem is az avantgárd esztétikák radikalizmusával, de egyértelműen tagadja a mimézis-elvet, és az önálló valóságértelmezés igényével lép fel. Végül is egész művészi világa egyetlen elvont belső lényeg, a művész abszurdizáló világképének, létélményének a célzatos, hangsúlyos kifejezésére törekszik, ezért is művészi eszközeinek az expresszivitását fokozza elsősorban. Műveiben — sokszor szélsőségesen, sokszor éppen a hagyományos formák fedezékében — a maga szubjektív világérzését abszolutizálja objektív érvényűvé, azok közé a modern alkotók közé tartozik, akik — mint Franz Kafka is — lelki valóságukból teremtenek szuverén művészi világot, amelyet aztán minden rendelkezésükre álló poétikai eszközzel a mű közegében nőttetnek általánossá, személytelenné. Ezért is a személyes élet vagy megélt történelem külső eseményei alig befolyásolják, a mű döntően saját belső logikája szerint alakul. Füst művészete is a valóság teljes és közvetlen megragadására tör, mégha ez a teljesség szubjektív volta következtében nyilván és óhatatlanul utópisztikus vagy naiv, ha bizonyos redukcióhoz, a valóságkép sajátos beszűkítéséhez vezet is. Teljessége biztosíthatja a művészi illúziót, de valóságértelmezésének radikális tartalmaival szükségképpen túllép a szorosan vett művészi szférán, s közvetlen hatást: „filozófiát", légkört is hoz. E tartalmakkal azonban mindvégig felesel egy egyenrangúan hangsúlyos, teoretikusan is nyomatékkal vallott, s szintúgy művészi lényeggé asszimilált esztétatartás. Másrészt: Füst Milán esztétizmusa korántsem felszínes, maga-mentő viselkedésforma, hanem — mint nála szinte minden lényeges hatás — ontologikusan < Bori Imre: Az avantgárdé apostolai. Újvidék. 1971,
