Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Kis Pintér Imre: Füst Milán: A feleségem története
elmélyített, a létélmény szintjén jelentkezik; voltaképpen annak a schopenhaueri, nietzschei eredetű gondolatnak az intenzív megélése, ami szerint az élet csak esztétikai jelenségként igazolható. S bár Füst Milán jelentkezése első pillanatától eleve eldöntötten és jellegzetes esztéta gesztusokkal az ellenséges világ elleni hiábavaló lázadás, a teljes tehetetlenség gyötrelmes érzését fogalmazza — s ebből fakadóan a minden addigi értékrendszer kikezdő, a világot irracionális hatalommá fordító szkepszis bizonyosságait: attitűdje már ekkor feltételezi a morális ellenpontokat. Igazán csak annak a végletes és aszkétikus szubjektív moralitásnak a fényénél értelmezhető, amelyet művészileg pályájának a második korszaka teljesített ki. Annál is inkább, mert azt az agnoszticizmust, amelyből Füstnél világnézetalakító és műteremtő gondolat lesz, genetikus összetevőként megtaláljuk a Nyugat úgyszólván minden jelentős írójának világképében. Ha most csak az érett, nagy pályák tanulságaira ügyelünk is: az istenkereső Ady, vagy Babits súlyos gondolati dilemmái, a halottakat faggató Kosztolányi vagy kivált a negativitás abszolút szabadságát reveláló, ironikus Karinthy (s e dilemmákkal a szembenézést váltig halogató vesszőfutása) — a hitetlenség és a hitkeresés közös gyökerű drámáját példázzák. Füst eszmeileg-világnézetileg — úgy tűnik — a homo aestiticus elvét valló Kosztolányihoz kerül a legközelebb, de teljességre törekvő morális alapozottságú racionalizmusa sohasem törődik bele, hogy csak „a lélekben birtokolja a világot". 5 S a társadalmi valóságtól elfordulva, végig elvont és keserű töprengésekbe merülten, de kérdésfelvetései igazabban a babitsi vívódó gondolatisággal rokonok: elvetve a nietzschei választ, de megtartva a nietzschei kiindulást: minden ízében antinomikusnak érzékelte a létét, szembenállónak életet és morált. Ö is elmondhatta volna Babitscsal, hogy „Én úgy küzdök az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik". 0 Mert roppant szenvedéllyel küzdött az antinómiák feloldásáért, és szenvedélyesen megélte ezt a küzdelmet, s legjobb művei ebből: a circulus vitiosusba került gondolat ihletéséből születtek, s a lehetetlennek hiábavalóan nekifeszülő ember érzelmeiből teremtettek maradandó esztétikai minőséget. A relatív világ, az abszolúttá nőtt viszonylagosság rémképe ellen oly elszántan küzdő Störr kapitány létérzése (kiteljesítve az érett Füst végletes értelmezésével, radikális felhangjaival) tehát a magyar századelő egyik alapvető gondolati kihívására ad választ a maga módján, végső soron a társadalomban való otthontalanság, a magány és az egyéni szorongás Kelet-Európában különösen is kínzó érzéséből, a polgári értelmiség nagy eszmei válságából, nihildöbbenetéből teremt sajátos mitológiát. De amint a regény eszmeisége szoros rokonságban van a Nyugat első nemzedékének a világképével, ugyanúgy nem elszigetelt jelenség irodalmunkban A jeleségem története regényépítése sem. Előzményeit, egyes rokon vonásait megtaláljuk Babits, Kosztolányi, Karinthy regénymegoldásaiban, vagy a „ködlovagok" prózatörekvéseiben, a két Cholnoky, Csáth Géza, Lövik, Szomory Dezső munkáiban, amelyek szintén nem annyira a közvetlen társadalmi valóságból építkeztek, mint inkább elvont, „örök emberi" lelki élményeket nőttettek különböző fokozó-sűrítő effektusokkal általánossá. Mindössze — s úgy tűnik: innen Füst Milán regényének igazi társtalansága — prózánknak ez az ága nem tudott jelentős alkotást, s kivált nem remekművet teremteni. Az egyébként 5 Kosztolányi Dezső: Ábécé. 1942. 24. 1. 8 Babits Mihály: Az írástudók árulása. In: Ezüstkor. 1938. 203. 1.
