Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Mikó Krisztina: Egy faun arcképéhez (Hevesi András regényeiről)

értelemben „isteni rabságának" vállalásával. Koncepciójában ez a hagyományok jelenbe „átjátszását" biztosító egyidejűség, a „zökkenőmentes" felnőtté válás záloga. Innen tehát' az első élménymeghatározók szerepének ezúttal Thomas Mann-i értelemben „mítosz-rítussá" értelmezése a regényben. Hevesi ugyanis mindenáron vissza akar találni a múltjába, mely etikai normáinak kutatására és összegzésére kötelezi. Ezért teremti meg a hőse vágyait feloldó, „felszabadító" Turauskas figuráját. Kilétének titkát azonnal el is árulja értő közönségének: „Olyan mérhetetlenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal." (Kiemelés tőlem — M. K.) a folytatás: „Allegorikus vízió volt, párizsi életem fogvacogtató jelképe." (Kiemelés tőlem — M. K.), akinek jelentőségét az „úrigyerek" egyszerre oldást és kötést kereső rettenete fokozottan emel ki. Turauskas tehát semmiben nem hasonlít „elődeire", habár az énkettőzés — elég ez esetben csak Babits A gólyakalifájára gondolunk — a regény „feltámadásának" időszakában megint csak nem előkép nélküli kísérlete a tiszta Önismeretet célzó önvizsgálatnak. Turauskas segítségével Georges végre-valahára „kirohanhat önmagából", hiszen találkozott valakivel, aki „észrevette és méltányolta személyiségét". Turauskas Georges társa nemcsak az „ügyefogyottságban", mint Hevesi mondja, hanem a kitárulkozásban is, mely a szabadság, a „minden pillanatban újjászülethetek" élményének reményét keltheti. A főhős Turauskas megjelenéséig zsákutcába jutó kapcsolatteremtési kísérletei az alteregó egyenrangú, sőt, jelentősebb szereplővé „avanzsálásának" szükségességét bizonyítják, mert „Az emberekből általában hiányzik a könynyen adakozó jóság olcsó nagylelkűsége"; Georges ugyanis idejének jelentős részét „meneküléssel tölti", de menekülnek előle is, mert „követelőző és fenyegető sugarak áradtak belőlem, valósággal kicsikarták a visszautasítást". Törvényszerű tehát, hogy még ruhatárba adott télikabátjával sem veszik át tőle a reménytelenséget, mindaddig, amíg Turauskas nem vállalkozik önkínzó kételyeinek feloldására. A magány ugyanis Georges esetében sem volt más, mint „a tragikum tulajdonképpeni esszenciája".

20 „Most már nemcsak az idegen városban vesztem el, hanem saját magamban is" — avatja osztályrészévé a társtalanságot, hogy aztán Turauskas, az allegorikus — bár még fizikumát tekintve is Hevesivel hasonlatos — vízió a főhős számára kimondhatatlan vágyak realizálásával kezdje meg kisebbrendűségi komplexuma szétzúzását. A képzeletbeli alteregó minden tettben jelenléte teremti meg a regény tulajdonképpeni cselekményét. „Megírni korunk Wertherjét, erről ábrándoztunk közös fiatalságunkban, és Hevesi bizonyos fokig meg is írta. A nagy különbség másfél század nagy különbsége : Werther nem tudta, .. . szentimentalizmusa milyen szánalmas azok szemében, akik nem szentimentálisak. Turauskas tudja, hogy undorító .. . Werther csak Werther volt, a mai Werther Werther és egyúttal egy másik ember, aki nevet rajta"

21 — adja meg a Georges-Turauskas-kontroverzia pontos értékelését Szerb Antal. Főhős és alteregója egymásban tükröződése fordulatot hoz a regényben: Georges „egy kaszinótag biztosságával és hideg fölényével" közeledik Turauskashoz, mert — még önmagánál is kiszolgáltatottabbnak látja. Immár fölényesen bosszulja meg Párizs ez idáig elmaradt ölelését, sőt a pásztorjáték következő „színház a színházban" felvonásában már a „lélektani hadviselést" illetően is partnere önmaga allegorikus víziójának. Az ide20 Lukács György meghatározása, i. m. i. k. 118. 1. 2) Szerb Antal: Hevesi András: Párizsi eső, Válasz, 1936. 372—374. 1.