Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Felvillanó arcok a harmincas évekből - Mikó Krisztina: Egy faun arcképéhez (Hevesi András regényeiről)
gek csatájának a két alteregó találkozásaira épülő színjátékában a jelenetek az írói fokozás eszközeiként készítik elő a leszámolási folyamat' későbbi tetőpontra jutását. „Predesztinálja" ezt egyébként mindkét szereplő alapjában azonos, „sale étranger'-helyzete is, mely elsődleges jelentéstartalma mellett az egymás világában való idegenség pontos kifejezője is. Ezért döntő jelentőségű Turauskas első, bisztróbeli megjelenése, melynek élményreakciója a színházi este fegyenc-arcélének turauskasi jegyekkel felruházása lesz. Az alteregó hasonmásaként megjelenő vízió „nérói gőggel" lép színre később egy étteremben, ahol e szerep ellentettjét, az abszolút, sőt undort keltő kiszolgáltatottság jeleneteit is hitelesen játssza el. Ez a metamorfózis-sorozat pontos, egy felvonásba sűrített meghatározója a főhős és alteregója mindvégig ellenpontokra épülő viszonyának. Turauskas fokról fokra kiteljesedő társadalmonkívüliségével egyenes arányban növekszik Georges öntudata. Ennek azonban ára van: a „rendes fiatalember" lázálmokkal, valamint az egyes találkozások „baljós előjelként" vállalásával „fizet". Az éttermi jelenet Turauskasának a biztos fölény helyzetéből pillanatnyi váltásokkal megoldott mélyre zuhanása záloga mindannak, ami utána következik: Georges etikai győzelme itt és most végérvényesen bizonyossá vált. A találkozások közti szünet meghozhatná számára még a tiszta szerelmet is. Turauskas emléke azonban ezt is magányűző kísérletté, a faun újabb, „szőrszálhasogató elemzésektől" eltorzult maszkjává alakítja pedig Georges minden szép szóért hálás, „mint a kutya, ha csontot vetnek neki". Mindezek ellenére egyértelműen alteregója segítségével fejti meg a kor Wertherje az első párizsi hónap szenvedéseinek ok-okozati összefüggéseit. Kezdetét veheti a hódítás munkája. A nagy elődök és kortársak Párizs-élményével azonosuló Hevesi a történés és a regény formába öntése között eltelt 12 esztendő tapasztalatait is felhasználva várja el hősétől a francia kultúra tiszteletét. A felfedezés szenvedélye a környezetet is átalakítja: a legendás boulevard Saint Michel, az „időzsákok cipelésének" egykori tanúja a meghódítás boldogságának színhelye lesz, nevet kapnak a mellékutcák, templomok és kávéházak, az eddig egynemű massza valóságkontúrjai fokozatosan, szinte zugról zugra kirajzolódnak. Paradoxul hangzik, de a megismerés e folyamatának is Turauskas kimondva feloldó, permanens felszabadítási kísérlete az eredője. Ez a „nem is ember, hanem lavina" az önmagába zárt Georges-ot szinte odalöki az egzakt élmények elé, hiszen mindaz, amit ő nyújt és nyújthatna neki, részvét, szeretet és főleg tisztelet helyett a kíváncsiság és az undor keverékét teremti meg a gyengeség „természetrajza" láttán egyre tudatosabbá váló alteregóban. Az ellenWerther szavai — „én percenkint kiszolgáltatom magamat,... a lelkem a szó betű szerinti értelmében nyitott könyv", majd pedig: „én szakadatlanul, megállás nélkül vallok .. . Ha nincs kéznél gyóntató, akkor a csatornának vallok" — a tegnapi énen túllépés magabiztosságát, a napról napra ismétlődő szertartások — ezek közé tartozik a Párizs-járás is — rítussá értelmezését teremtik meg. Az ellenpéldák: az igazi turauskasi szerelem, a kis munkáslány gondolatban többszöri meggyilkolása, majd „jobb híján" szadisztikus félholtra verése, később pedig a győztesből alattvalóvá válás reményében kiépített kapcsolat a néger „hústoronnyal" — most már végérvényesen azt bizonyítják, hogy Turauskas figurája a képzelet és az álom, az időhatároktól teljesen felszabadított tér szülötte lehet csupán. S mindez annak ellenére, azaz annál is inkább igaz, mivel minden szélsőséges kitárulkozása hátterében az alteregó figuráját véljük felsejleni. A regény menetében ugyanis mindvégig igen nehéz határt vonni a kétfajta gyónás között, még akkor is, ha Hevesi tudatosan sokkolja olvasóit a
