Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Ferenczi László: Egy polgár vallomásai (Márai Sándorról)

szabálytalan: Casanova atyai pártfogója. A megőrző és a „született tékozló" (Hevesi András) belső küzdelmének regényei az Egy polgár vallomásai utáni könyvei. Hogy miért nehéz polgárnak lenni? Az igazi néhány mondata válaszol rá. Az igazi, mint már említettem, két monológ. Előbb egy középpolgári családból származó asszony mondja el házasságát és annak felbomlását egy gazdag gyárossal, egy gazdag és sikeres gyáros fiával. Aki miatt a házasság felbomlott, cselédlány volt, a férj szüleinek házában. A férfi sokkal hamarabb ismerte meg a cselédlányt, az igazit, mint a feleségét, a házassága is a menekülés egyik formája volt. Az asszony monológjának időpontjában a férfi már második feleségével, az egykori cselédlánnyal él együtt. A második monológ néhány évvel később hangzik el. A férfi egyik barátjának második házassága felbomlását mondja, lényegében azzal indokolva azt, hogy a köztük lévő társadalmi különbség áthidalhatatlannak bizonyult. A férfi elmondja, hogy anyja már a kezdet kezdetén észrevette, és titokban, némán pártfogolta is a cselédlány iránti végzetes szerelmét. (Ez a szerelem úgy lobbant fel, olyan intenzitással, ahogy Márai felfedezte magának Kafkát vagy Peguyt, és megismerte feleségét, Lolát.) És miért' támogatta az anya ezt a szerelmet? Mert féltette fiát, és nem akarta, hogy az apja sorsára jusson. Az apa kitűnő, nagyvonalú üzletember, az uralkodó osztály megbecsült tagja, — csak éppen a szerep, a fegyelem, a szertartás minden bensőségességét, minden örömet kiölt belőle. A reménytelenül rossz házasságában kitartó anya az apa tragédiájától akarja fiát megvédeni. „A magánytól, attól a félelmetes magánytól, melyben eltelt életük, apám és anyám élete, az egész diadalmas, beérkezett, szertartásos osztály élete". A kitörés nem sikerül — és marad a szerep. Az Egy polgár vallomásai első kötetét bírálva Hevesi András így ír: „művészete nem a kifejezés, hanem a hangulatkeltés művészete", majd hozzáteszi: „Márai, aki talán nagy író — örökölte" hangját, nem egy írótól, hanem egy közösségtől. Az egymás után sorjázó Márai könyvek kritikusait az író stílusa, előadásmódja talán mindennél jobban izgatta. Márai „a majdnem felelőtlen lélekrajz helyébe a lírát, a 'hangot' ülteti" — mondja Komor András. „Márai áll a legközelebb az operához ... Vers és próza háború utáni jellegzetes összeolvadása benne érte el a csúcspontot" — tűnődik Cs. Szabó. „ ... tökéletes prózavers, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud" — mondja Illyés. Márai műveltsége sajátos műveltség volt érlelődése évtizedében, amely nemcsak magyar, hanem — feltehetően — külföldi kortársaitól is megkülönböztette. Vallomásai szerint a legnagyobb hatást Kafka, Mallarmé és Péguy gyakorolta rá, mellettük Goethe, aki pályája minden szakaszában végigkíséri, és Arany János, akitől, mint írja, magyarul tanult. Tehát elsősorban költők, és főként olyanok, akik többé-kevésbé hermetikus nyelvet beszéltek. Mallarmé, aki a Könyvet akarta megírni azért fordulópont az európai költészet történetében, mert lényegében ő az első, aki a kimondás, a megnevezés helyett a szuggerálást tartja a költészet lényegének. Péguy, Bergson hatásától nem egészen függetlenül, a francia neokatolicizmus egyik legnagyobb, és mindenképpen legfelelősebb, a társadalmi kérdések iránt is érzékeny képviselője. Kafka mögött ott van a hasszidizmus hagyománya, melyet Márai Buber közvetítésével ismert meg, akinek „vésnivaló, kemény, klasszikus németsége" elragadta. Ismeri és fordítja a weimari költőket, majd Proust rádöbbenti mesterségbe-