Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Ferenczi László: Egy polgár vallomásai (Márai Sándorról)

Az Egy polgár vallomásait megelőzték a Bébi vagy az első szerelem, a Zendülők, a Csutora, az Idegen emberek. A Csutorát kivéve mindegyiknek több szereplője, és viszonylag bonyolult meséje van, és a Csutorát is beleértve, a történet hosszabb időtartamot ölel át, és — ami a legfontosabb — szereplőinek van jövőjük. A hősök valamire készülnek, valamit szeretnének elérni, valamit szeretnének megalkotni. Az Egy polgár vallomásaitól kezdve valamit megőrizni szeretnének, vagy valami múltban történt dolgot a lehető legjobban, — de már a jóvátétel reménye nélkül — megismerni. A Válás Budán, A gyertyák csonkig égnek, az Eszter hagyatéka, a Szinbád hazamegy, a Sirály 24 órás történetek. A Vendégjáték Bolzanóban, (1940), és A féltékenyek is csupán alig valamivel több. Az igazi két néhány órás monológ. Ezek a monológok vagy dialógok a lezárás, visszaemlékezés, befejezés művei. A búcsúé. Noha a monológok vagy dialógok legtöbbször több év vagy több évtized eseményét vitatják meg, a jövőre már nem nyitnak ablakot, és az esetek többségében még a jelenre sem. A Szinbád hazamegy Krúdy utolsó napját mondja el, és a többiek is (talán a Vendégjáték Bolzanóban kivételével) ilyen utolsó napi beszélgetések vagy magánbeszédek, mégha a fizikai halál nem is következik be azonnal. A jelenről, egyre kétségbeesettebben, a regényszerű útikönyvek beszélnek, a Napnyugati őrjárat, ez a nyugati demokráciák mellett hitet tevő, az Idegen emberek egy-egy motívumát felidéző monológ, és a Kassai őrjárat, melyet még inkább a monológ szó jellemezhet. Ez utóbbit már Franciaország német megszállása után írta, és ha semmiképpen sem a fasizmus elfogadása, mégis a tehetetlen nyugati demokráciákból való időleges kiábrándulás visszatükröződése. A jelenről szólnak az újságcikkek, és a naplók, legfontosabb közülük a már felszabadulás után megjelent Napló 1943-44. A harmincas években, majd a háború alatt, Mária következetes, noha olykor már-már reménytelenül kétségbeesett, liberális, polgári antifasiszta volt, noha ő sem volt mentes bizonyos nacionalista hatásoktól. Az Egy polgár vallomásai zárósorai értelmében alakult ki az a jellegzetes Márai-i magatartás, mely elsősorban a naplókban, újságcikkekben, a Négy évszak prózaverseiben érvényesült. A magányos, az emberi kultúra nagy vívmányaihoz ragaszkodó, az értékeket védő európai, katolikus és magyar humanista ő, a háború és a téboly dacára is. A Magyar Csillagban megjelent egyik jegyzetében, a súlyosan beteg írót meglátogató Illyés Gyula a Márai-i magatartást követendő példának tartotta. De nem könnyű polgárnak lenni. Nem könnyű feladni a Zendülők vagy az Idegen emberek felelőtlenségét, játékosságát. Az Idegen emberek főhőse úgy él évekig Párizsban, majd a francia vidéken, hogy családját erről nem értesíti. A megírt, borítékba tett levelet sohasem dobja be a postaládába, — noha gondolatban nem egyszer otthon jár. Az anarchista is polgár, (általában), nemcsak az értékvédő tradicionalista. Az apa halála és Hitler hatalomra jutása után Márai kialakítja a hagyományokat őrző, komoly, felelősségteljes, a megszentelt szertartásokhoz ragaszkodó, fegyelmezett polgár modelljét. De az anarchistát nem akarja, és nem is tudja megfékezni magában. Nagyon árulkodó az a félmondat, amit Landaurerről, a bajor Tanácsköztársaság meggyilkolt vezetőjéről, írt az Egy polgár vallomásai második kötetében, akit általában, főleg újabban, a modern anarchizmus egyik f őideológusának tartanak : „ . .. kivételesen tiszta szellemű és jóhiszemű ember ..." Egy ilyen jellemzéshez már 1934-ben is kellett némi bátorság. Vagy: titokban, lelkük mélyén, hogy ujjongnak az emberek, Európa-szerte, a hatalmasok is, amikor elterjed a hír, hogy Casanova megszökött velencei börtönéből, és ily módon kijátszotta a hatalmat. (Vendégjáték Bolzanóban.) Vagy: az öreg velencei arisztokrata, a rend oszlopa, végül is milyen