Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Felvillanó arcok a harmincas évekből - Ferenczi László: Egy polgár vallomásai (Márai Sándorról)

országban is csak később kezdődik diadalútja. De angolra már 1930-ban lefordították a Kastélyt!, nem sokkal később a Büntetőtelepet is, és a szervezkedő Auden-nemzedék komoly figyelmet szentel Kafkának. Márai egy elitkörre referál. Max Brodra gondolna, aki Kafka hagyatékát gondozta? Vagy Werfelre? vagy Julien Greenre, aki — szerinte — „Kafka hangját tudatosan dünnyögi tovább". (Napló. 1943—1944.) Vagy Groethuysenre, aki franciául népszerűsítette, noha a Pe?mez írott bevezetőjét Gide — az egyik első rajongó! — felületesnek érezte. Vagy Muirra, a Kafka-fordító angol költőre, aki évekig Prágában élt? Nem tudom, Márai bővebb felvilágosítást nem ad. De ennek a „szűk" körnek tagja maga is. És ez alapvetően fontos. Márai ugyanis mindig „elit" írónak tartotta magát, aki a kiválasztottak szűk köre számára ír. Jellemző ebből a szempontból egyik feljegyzése, amely az 1943—44-es IVapíójában olvasható. Egy háromszáz példányban megjelenő folyóirat szerkesztője felkeresi, és engedélyét kéri, hogy újraközölhesse a nemzetnevelésről írt röpiratát, mely egy százezres példányszámú napilapban jelent meg. Márai boldogan beleegyezik, mert így legalább műve eljut az igazi olvasóközönséghez. Az író magányát eredendőnek és szükségesnek is tartja, az alkotás alapfeltételének. A közönségről, a tömegről a legkülönbözőbb helyeken megvetően nyilatkozik. De még a szűkebb családi kört is terhesnek érzi, állandó szökései erről tanúskodnak. Nos, ez az „elit"-író, a legnépszerűbbeknek, a legolvasottabbaknak egyike. Semmi engedményt sem szabad tenni a közönségnek, hangoztatja, és egyikmásik könyve az akkoriban magas, nyolcezres példányszámot is megérte. Az ellentmondás Márai figyelmét sem kerülte el. 1941-ben, Az igaziban érinti. A regény egyik fontos szereplőjéről, a színen egyébként sohasem megjelenő Lázárról, az íróról mondja egyik barátja, hogy valaha kis példányszámú, eldugott folyóiratokban publikált, és mintha valami ismeretlen, csak beavatottak által ismert törzs nyelvén szólalt volna meg. Aztán hirtelen, váratlanul felkapta a hír, a közönség és a kritika egyaránt róla beszélt, noha változatlanul a törzs nyelvén beszélt. Mindenesetre: 1934-ben Kafka ismeretlen volt, és rokoni dicséretét zengeni a kívülállás tudatosítását és vállalását jelentette. Egy szempontból ez a kívülállás jogos, Márai irodalmi műveltségének legmélyebb rétege, mint majd későbbiek során kiderül, más volt, mint nemzedéktársaié: Illyésé, József Attiláé, Szabó Lőrincé vagy Németh Lászlóé. Ezt már Kafka példája is tanúsítja. Nemcsak az jellemző, hogy találkozik Kafkával — a puszta ténynél a hogyan fontosabb. „Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv közül a Verwandlung című füzetecskéjét, olvasni kezdtem, és rögtön tudtam: ez az." A váratlan találkozás, a csodaszerűen tudatosított „ez az", a villámcsapásszerű intuitív felismerés, a sugallatszerű hang meghallása Márai egyik főmotívuma. Szereplői életében ezek a mágikus pillanatok, melyben sorsuk eldől, ha nem is feltétlenül azonnal érzékelhetően. Radikális szakítás ez a hagyományos analitikus logikai megismeréssel és lélektannal. Poincaré intuíció-elméletéről Márai több ízben is elismeréssel szólt. „Lélekben, jellemben és ízlésben mélyen és megváltozhatatlanul katolikus voltam" — emlékezik úgyszintén az Egy polgár vallomásai II. kötetében a párizsi évekről Márai. „Ebben az időben ismertem meg a francia költészetet, Villont, Verlaine-t, Claudelt, Mallarmét és Péguyt. Különösen Péguy és Mallarmé szóltak egészen közelről hozzám; költészetükből azt a rokoni hangot hallottam, mint évek előtt, Kafka könyveiből. Ez a rokonság nem stílus, nem modor,