Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben

Az egyes szám első személyű előadásmód Az énforma, illetve az énregény régtől fogva ismert, de poétikailag sokat vitatott epikus ábrázolásmód.

0 A vit'a lényege: elválasztható-e egyáltalán az énregény más regénytípusoktól, s különösen a szerzői regénytől? Tersánszky regényei igennel felelnek a kérdésre. Az első személyű előadásforma nála minden esetben azt jelenti, hogy az író tudatosan lemond a szerzői nézőpontról, azaz a fölényes és mindenttudó anyagkezelésről. Tersánszky — mint erre még később kitérünk — nem rendelkezett alapos és végiggondolt egyéni világképpel; „filozófiája" a naiv-ösztönös erkölcsi kontradikcióra, valamint a derű és a remény föltétlen igenlésére épül. Németh László erről így írt A margarétás dal megjelenése után: „Igen könnyű megtalálni azt a gondolatmenetet, amelynek a zsinórjára Tersánszky regényei felfűzhetők. A társadalom erkölcse képmutatás, arra jó, hogy a gyengét elnyomják vele (A kék gondviselés), a jámbort elmarasszák (Jámbor Öska) és az élettől megáldottat elzüllesszék (Viszontlátásra, drága. . . .). Épp ezért netm mindig azok az elzüllöttek, akik annak látszanak; a cédák és a kivetettek közt több a jó, mint a szüzek és a nyárspolgárok közt (A céda és a szűz, A repülő család). A szenvedély: életgazdagság s minden jelentkezésében megérdemli a rokonszenvet (A havasi selyemfiú, Két zöld ász) s ha van életbölcs, a társadalomból kirekedt, de fölényét és méltóságát a züllésben is megőrző Kakuk Marci az. Nem mondom, hogy ez a gondolatmenet önmagában meglepő s ki nem kezdhető, de megvan az érdeme, hogy igazolja azt a morális oppozíciót, amelynek Tersánszky kis regényei a zamatjukat köszönhetik. Hála e gondolatmenet zártságának, Tersánszky regényírói oeuvre-je oly egységes, mint talán egyetlen magyar prózaíróé sem. Mintha nem is sok kis művet, de egyetlen nagy regényt írna, amelynek e kis regények találomra kikapott fejezetei."

7 Ennek az értékes, de valóban nem különösebben bonyolult világszemléletnek a kifejezésére tökéletesen alkalmas az első személyű előadás. Ez mintegy fölmenti az írót az átfogó, összetettebb világábrázolás feladata alól. Az énforma érezteti az író és a hősök rokonságát, de azt a látszatot kelti: az alkotó bizonyára többet tud a világról, mint a figurák. Az énforma legősibb funkciója az előadott história fokozott hitelesítése: én mondom (ott voltam, velem történt) — tehát higgyétek el, igaz. Gyakran élt ezzel az eszközzel a pikareszk regény, amelynek egyik XX. századi változatát Tersánszky teremtette meg. Regényeiben nincsenek — csekély, nem jelentős kivételektől eltekintve — fantasztikus vagy csodás elemek; az egyes szám első személlyel nem gulliveri vagy robinsoni kalandok elhihetésére törekszik. De kalandokéra, amelyek szinte hihetetlen sűrűségben és szinte megszakadhatatlan sorozatban követik egymást, s amelyek igen alkalmasak arra, hogy a nyugalomra, biztonságra, kaland-nélküli életre áhítozó polgárt elképesszék, megbotránkoztassák. Az „én mondom" akkor is önéletrajzi vonásokat sejtet, ha a szerző semmit sem vesz át a maga életének eseményeiből. Az „önéletrajzi áthallás" az énregényben szinte elkerülhetetlen; s általában jogos is. A szerző életét és a hős életét — ismeretek vagy föltételezések alapján — egymásba játszatja, egymás8 A fogalmak rövid, pontos meghatározását és kifejtését, valamint a rájuk vonatkozó szakirodalmat adja meg a Világirodalmi Lexikon 1972-ben megjelent 2. kötetének két címszava: énforma (Zachár Zsófia), 1109—1110.; énregény (Hermann István), 1135—1136. 1. 7 Németh László: A margarétás dal. In: Két nemzedék, 1970. 160. 1.