Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Tarján Tamás: Az egyes szám első személyű előadásmód Tersánszky Józsi Jenő regényeiben
sal ütközteti az olvasó tudata, s ez a vibráció fokozza a mű erejét és érdekességét. Tersánszky mindig a maga élettapasztalataiból, élettényeiből merít — bizonyságul elég elolvasni önéletrajzi írásait, főként az Igaz regényt; sokszor az egyes művekben is ott a vallomás, például a Két zöld ászban a Végszó. Indokolt tehát Tersánszky életét „belelátni" egyes figuráinak életébe — de indokolatlan bárkit is alakmásának tekinteni (s éppen az a Kakuk Marci legkevésbé alakmás, akit a leginkább tekintenek annak!). Tersánszky kései regényének, az Egy biciklifék történetének 3. fejezetében — Egy fokkal őszintébb megnyilatkozás, mint általában íróktól vagyunk hozzászokva. És éppen az írói őszinteségről vall cím alatt — így ír: „Most leleplezem magamban itt az írót'. Az előző fejezetben leírt jelenet kész koholmány. Ügy értve, hogy ügyesen össze van olvasztva benne a hazugság az igazsággal. A jelenet sohasem történt meg a valóságban úgy, ahogy leírtam. Csak legföllebb megtörténhetett volna úgy. Mert különben lényeges részletei valóhűek" — s ezzel (visszamenőleg is érvényesen) maga mondja ki azt az alapigazságot, amelyről oly könnyen és szívesen feledkezünk el sokszor. Az első személyű előadásforma, közvetlensége, szuggesztivitása okán, minden esetben megnyeri rokonszenvünket a mesélő számára 8 . Ha az elbeszélő — mint például Buzikán Mátyás — a történet folyamán el is játssza e rokonszenvet, valami mindig marad belőle: együttérzés, részvét, szánalom, megbocsátó megértés. Tersánszky tehát a következetesen és tudatosan alkalmazott énformával eléri, hogy érzelmileg megnyerje azt az olvasót is, akitől idegen az ábrázolt világ, illetve aki kevesli, túlontúl egyszerűnek tartja az ábrázolt világot. Az érzelmi közelség nem csupán az olvasó és a hős viszonyát, hanem — természetszerűleg még erősebben — a hős és a (vele történt) események viszonyát is jellemzi. Az egyes szám első személyű előadásmód, közvetlensége, érzelmi fűtöttsége folytán, kedvez a lélekábrázolásnak, az intenzív önelemzésnek. Az elfogultság, a szubjektivitás, az erőteljes érzelmi motiváció lírai jelleget adhat a műnek. Tersánszky csupán kis mértékben él ezzel a lehetőséggel (főleg a Viszontlátásra, drága ... lapjain). A lírai jelleg, minden szépsége és értéke ellenére, elsorvaszthatná az epikát, veszthetne fordulatosságából, érdekességéből a cselekmény. S Tersánszky mitől sem irtózik jobban! Ezért bontakozik ki sietve az érzelmi élet' ábrázolásából: kisebb-nagyobb epizóddal lendít a cselekményen, s utána következik ismét az önelemzés, az érzelmi reflexió (általában Tersánszky jellegzetes, kurta bekezdéseiben). Cselekmény-mozzanat és rövid — ironikus vagy szentenciázó — eszmefuttatás ezzel az „aprózó" módszerrel váltogatják egymást. Tersánszky gyakran verbálisan is jelzi, hol van vége egy-egy szakasznak, s hol kezdődik az új. Ilyenkor az általa különösen kedvelt ellentétes kötőszavakkal vezet be egy-egy továbblendítő mondatot: „De már a bevezetésből, fejtegetésből elég. Vérbeli író kifejezési eszköze a mesélés"; vagy másutt: „De hát fogjak már bele abba, amiről mesélni akarok ..." Tersánszky valóban vérbeli mesélő, s látszólag a köznapi, az élőbeszédhez igazodik. Valójában azonban kitűnő és ravasz stiliszta: mondatainak szórendje sokszor már keresetten egyéni, a hosszabb mondatokat a csattanós, hatásos rövidekkel, s a nyelvi formulákat saját szóképzéseivel mesterien váltogatja, központozása pedig a szokásostól oly eltérő, hogy ezzel a legegyszerűbb, legát8 Ebbe alighanem belejátszik az is, hogy egyes szám első személyű előadásmód esetében az olvasóban többé-kevésbé él az az érzet, hogy a regénybeli események vele, vele is történnek.
