Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Rónay László: Fordulat Babits prózájában (Timár Virgil fia)

szemek: és úgy nézték fel rá, valami kedves gyámoltalansággal, mint egy apára, vagy hatalmas orvosra". Egy ideig szinte teljesen viszonozza Timár Virgil érzelmeit. Vitányi felbukkanása azonban egyszerre fordulatot hoz kettejük kapcsolatába. Ám már előbb sejteni kezdjük, hogy előbb-utóbb bekövetkezik majd a pillanat, amikor Pistát sorsa elszólítja Virgil mellől. „Pista megváltozott. Gyermeki hiúsága nagyon is kielégült; s a látogatások tanárjánál nem hatottak többé rá az újság ingerével. Kelletlenül és késve jelent meg, s unottan, szórakozottan ült ott Timár előtt. Nem mintha szeretete megcsappant volna nevelője iránt; de naiv őszinteségében képtelen volt arra, hogy figyelmetlenségét vagy rossz hangulatát palástolja. Modora is egyre szabadabb lett, és Timár aggodalmain, türelmetlenségén olykor nagyokat kacagott. Az is megtörtént, hogy fölhalmozott leckéire hivatkozva, kibújt a vasárnapi találkozás elől: és mikor Timár nem nyugodott bele, és bebizonyította, hogy a fiú ürügye csak ürügy, nem hallgatta el az igazi okot sem : — Attól félek, hogy megun a tanár úr, ha mindig a nyakán vagyok". Dehogy unta meg őt Timár Virgil ! Az idő múlásával — mert Babits többször finoman utal rá, hogy Timár Virgil és Vágner Pista kapcsolatának kifejlődése közben évek telnek — a fiú unja meg a gyámkodást, szeretet helyett egyre inkább csak hálát érez, s Vitányi hirtelen megjelenése csak a végzet beteljesedését jelenti kettejük kapcsolatában. Az a fiatalember, aki a búcsú reggelén elfogulatlan vidámsággal, szívében a jövő várt izgalmával betoppan Timár Virgilhez, már korábban megérlelte magában elhatározását, s aligha véletlen, hogy a hajó indulása után többé nem néz jótevőjére. Az antik tragédia iránt vonzódó Babits a görög sorstragédiák következetességével építi fel regényét. Ahogy a görögök sem háríthatják el fejük fölül az előre elrendelt végzetet, amit az Olümposzi istenek rájuk mértek, ugyanúgy érlelődik lassan Timár Virgil balsorsa is. A finom jelek, a szerkezet ellenpontozottsága mind e végzet beteljesedésének, elkerülhetetlenségének érzését erősítik az olvasóban. Babits azonban irgalmasabb hőséhez, mint Aiszkhülosz vagy Szophoklész voltak. Irgalmasabb és irgalmatlanabb. Timár Virgilnek megadatik a továbbélés lehetősége, sorsa nem tragikus, de nem sugall kathartikus élményt sem. Igaz, változatlanul fölötte marad rendtársainak. Babits ezt egy betéttel érezteti, mely szinte a megszólalásig hasonló ahhoz az epizódhoz, mely akkor játszódik le a szerzetesek ebédlőjében, midőn megtudják, hogy Timár Virgil meglátogatta Vágner Linát. Azóta évek teltek el, de reflexeik, kicsinyességük változatlan maradt: „... a ciszterciták refektóriuma. Tamás a halat hordja körül, Timár helye üres. — Hol van János? — kérdi Lesinszky, aki csökönyösen civilnevén hívja kollégáját. — A szobájába kérte a vacsorát — felel Tamás. — No, kíváncsi vagyok, itt marad-e a Vágner fiú? — szólt Bogár Szaniszló. — Majd talán bolond lesz! — mondta Szoboszlai. — Csak nem marad egy unalmas vén pap mellett holtig! — Találkoztam vele — mondotta Szádi Márk. — Hálátlan fiú; makacsnak látszik és rosszindulatúnak. Mindig mondtam én, hogy nem szabad elkapatni a diákot... — Hiába, csak kitör a zsidóvér — kiáltott Lesinszky, beletörölve maszatos ujját a nagy szalvétába. — Menjen, ahová való, Judapestre! — (Osztrákgyűlölete nem akadályozta, hogy meg ne tanuljon egy emlékezetes mondást Bécs magyarfaló polgármesterétől.) — A mi Virgilünk is lehetne okosabb — mondta Gombos Cirill. — Valljuk meg, ez túlzás volt, amit ő csinált avval a fiúval.